Kiegyenlített számla

Amikor először megláttam, a bérház folyosóján ült, a lakásom ajtajával szemben. Az arcát a tenyerébe temette, a lábát felhúzta, mintha megpróbálná a lehető legkisebbre összehúzni magát. Elmentem mellette a bőröndömmel, azzal a kézipoggyásszal, aminek három napig kellett volna kitartania, de végül csak pár órát bírta. Lekéstem a gépemet, és felesleges lett volna a következőre várni, mert az csak másnap indult. Lemaradtam a konferencia legfontosabb előadóiról. Úgy voltam vele, akár haza is jöhetek, úgyhogy pontosan ezt tettem.
Épp dugtam volna be a kulcsot a zárba, amikor az idegen felnézett. A szeme vérben forgott. Nagyon feszült lettem tőle.

– Ne – mindössze ennyit mondott.
– Ne?
– Ne menjen be!
Egy pillanatig gyanakodva fürkésztem, próbáltam kitalálni, hogy valami hajléktalan drogos-e, de nem lehetett az. Rendesen fel volt öltözve, a haja is gondosan meg volt fésülve, bár kicsit hosszabb volt ugyan a kelleténél, de stílusosnak tűnt.

– Miért ne? – Kérdeztem.
– Csak! Csak ne!
– Szeretné, hogy hívjak valakit? – Kérdeztem.
Próbáltam leplezni a riadalmamat. Kezdett kirázni a hideg ettől a fickótól.

– Nem.
– Akkor...
Azzal elfordítottam a kulcsot és lenyomtam a kilincset, de ahogy beléptem a lakásomba, fenekestül felfordítottam az életemet.

– Bassza meg!
A földbe gyökerezett a lábam, a szívem eszeveszetten kalapált.

– Ó, istenem – mondta egy hang. Egy női hang.
– Nagyon jó vagy, kicsim – dorombolta Damien.
Ismertem ezt a hangot. Éppen dugott valakit, csakhogy az a valaki nem én – a menyasszonya – voltam. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándult, mintha valaki kivitt volna egy sziklaszirtre, lehajított volna a mélybe, és még utánam kiáltott volna, hogy útközben lefelé még basszam meg magam.
Kifordultam a lakásból, magam után húzva a bőröndöt. Behúztam a bejárati ajtót, és zihálva nekitámaszkodtam.

– Megmondtam, hogy ne menjen be – mondta feszült arccal az idegen. Sírt.
– A barátnője van bent? – Kérdeztem, és nyeltem egy nagyot. Én is a sírás határán álltam.
– A feleségem, tulajdonképpen.
– Ez... ez elég gáz – mondtam, és lecsúsztam a földre, a hátamat a bejárati ajtónak vetve.
Úgy éreztem, ezt nem bírom ki állva.

– A férje? – Kérdezte.
– A vőlegényem – sóhajtottam. – Le kell mondanom az esküvőt.
– Mázlista. Nekem is le kellett volna mondanom azt a kibaszott esküvőt!