A belgyógyász 4. rész

Másnap reggel Arjun már korán elutazott. Homlokon csókolt, azt mondta, szeret, és hogy egy hét múlva jön. A szekrényből kivett egy öltönyt, bepakolt a bőröndjébe, és közben azt figyelte, alszom-e. Nem aludtam. A testemen még ott volt a zuhany utáni frissesség hamis ígérete, de a combjaim között – ahol az ujjaimmal az éjjel magamnak adtam meg azt, amit tőle nem kaptam meg – még mindig lüktetett az emlék.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, küldtem egy sms-t Andrásnak.  Fejből írtam be a számát, mert az este átkereszteltem a telefonomban, és hirtelen nem találtam a fiktív nevek között.

– Elment. Egy hét múlva jön vissza.
András válasza három percen belül megérkezett.

– Este hatkor várlak. Ha akarod.
– Akarom.
Az „akarom” szó olyan kicsinek, olyan ártalmatlannak tűnik. De amikor kimondja az ember – vagy amikor leírja – néha egy egész világot felforgat vele.
Az elkövetkező hetekben a napjaim három részre szakadtak.
A reggel: kórház. Röntgenleletek, vérvételek, betegek, akik úgy néznek rám, mintha én lennék az utolsó reményük. Ott orvos vagyok. Ott minden világos, minden fekete-fehér. Délután háromkor végzek, akkor indul a második műszak.
A délután: logisztika. Mert a kettős élet nem csak érzés, hanem logisztikai kihívás is. Számolgatom a napokat, hogy Arjun mikor jön, mikor megy. A repülőjegyek, a konferenciák, a tárgyalások fejben tartása. Ő azt hiszi, hogy ellenőrzés alatt tart. Abban bízik, hogy az asszisztense, a titkára, a sofőrje mindent jelentenek neki. De egy orvosnő megtanulja, hogy a testbeszédet nem lehet teljesen leplezni, még a sajátodat sem. És megtanulja azt is, hogy a bizonyítékokat sokszor a legváratlanabb helyeken kell elrejteni, illetőleg közszemlére tenni, hogy ne legyen gyanús.
Andrással a kapcsolatot a telefonon keresztül tartottuk. Kódolt üzenetekkel, olyan alkalmazásokkal, amikről Arjun soha nem hallott – vagy ha igen, nem gondolta, hogy én használom. A találkáinkat a kórházi műszakjaimhoz igazítottam. „Túlórázom” – mondtam a férjemnek. „Nehéz eset, elhúzódott. ” És közben András lakásán voltam, az ágyában, a karjai között.
Az este: Arjunnal a napi bejelentkezés telefonon. A képernyőn az ő arca Indiából, Brüsszelből, vagy New Yorkból néz rám, és azt kérdezi: „Hiányzol? ” „Igen” – felelem. „Nagyon. ” És közben a combjaim között ott lüktet András utolsó érintése. A bőrömön az ő illata, a testemben az ő magja.