A belgyógyász 1-2. fejezet

1. fejezet

Szabadnapos voltam, a kora esti szendergésemből a csengő riasztott fel. A szomszédasszony állt az ajtóban, kezeit tördelve magyarázkodott.

– Jó estét kívánok, ne haragudjon, hogy zavarom. Tudom, ilyenkor az ember már inkább nyugalomra vágyik, főleg egy ilyen nap után, mert hát ma valahogy semmi nem jött össze. Nem tudom, ön hogy van vele, de én már reggel is éreztem, hogy ez nem az a nap lesz, amikor minden simán megy. Például a boltban is, képzelje, pont akkor fogyott el a kedvenc felvágottam, amikor sorra kerültem, pedig az előttem levő még kapott belőle, szóval ez már egy jel volt, ha engem kérdez...
Hebegett, habogott, alig győztem kivárni, hová akar kilyukadni.

– Jöjjön beljebb, üljön le és mesélje el – Vágtam a szavába és invitáltam be az ajtóból.
Azt gondoltam, valami személyes tragédiába torkolló, végeláthatatlan sztoriban lesz részem, felkészültem a legrosszabbra.

– És hát innen indult az egész, mert amikor hazajöttem, akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen már két napja is volt egy telefonhívásom, csak akkor még nem tűnt annyira sürgősnek. Tudja, az ember hajlamos halogatni az ilyesmit, mert azt gondolja, ráér még, aztán kiderül, hogy mégsem... és hát most ott tartunk, hogy ami akkor még csak egy lehetőség volt, most hirtelen nagyon is aktuálissá vált.
Elnyomtam magamban egy elkeseredett sóhajt, a vállánál fogva beljebb tessékeltem az ajtóból.

– Nem akarom untatni a részletekkel, bár tulajdonképpen pont a részletek miatt bonyolult ez az egész, mert ha csak annyi lenne, hogy menni kell, akkor az ember megy, nem igaz? De itt közbejött még ez-az. Például a húgom is szóba jött, hogy esetleg ő... de hát ő meg éppen most költözik, egy káosz az egész lakása, dobozok mindenhol, szóval az teljesen kizárt... aztán gondoltam a barátnőmre, de ő meg allergiás, ami ugye eleve megnehezíti...
Szerencsére nem vette észre, hogy a szemeimet forgatom, a francba kívánom már az egész sztorit, nyögje már ki végre, mi a fenét akar?

– Szóval így szépen sorra vettem minden lehetőséget, mert én nem vagyok az a fajta, aki csak úgy rábíz valamit akárkire, főleg nem egy... hát, mondjuk úgy, hogy számomra fontos dolgot, mert azért van felelősségünk, nem igaz? És az ember szeretné nyugodt szívvel elintézni a dolgait, nem úgy, hogy közben végig azon aggódik, mi történik otthon.
Eddigre ezerszer bántam meg, hogy ajtót nyitottam.