Kárászi Anna 1. rész

Mióta az eszemet tudom, tudom, hogy üres vagyok. A születési anyakönyvi kivonatom is üres, mint egy kimosott lepedő. Kárászi Anna – ezt a nevet a kórháztól kaptam, mert ott találtak, és a naptártól, mert Anna napja volt. A dátum se biztos. Anya nincs. Apa nincs. Csak én vagyok, és az űr, ami körülöttem tátong.

Hároméves koromtól kilencéves koromig volt egy hely. Egy néni, hat lány, egy szoba. Ott kezdtem az iskolát, ott tanultam meg, hogy a szeretet olyasmi, amit mások kapnak. Aztán egyik napról a másikra jött a kisbusz, és elvittek minket. Az állami intézetbe. Négyemeletes ágyak, idegen testek szaga, idegen hangok a sötétben.

Én egy lány fölé kerültem. Tizennégy éves volt, én kilenc. Felette aludtam, és onnantól kezdve mintha ő tartotta volna a kezében a világomat.

Az iskolában verekedtem. A kóterben is verekedtem. A cigány lányok meg akartak szaggatni, mert más voltam, mert egyedül voltam, mert nem tartoztam senkihez. Ő akkor lépett oda. Elém állt, és azt mondta: „Ne bántsátok. ” És nem bántottak többé.

Onnantól vele aludtam. Összehúzódtunk az alsó ágyon, ő hátul, én előre görbülve, mint aki még mindig anyaméhben keresne helyet. Simogatott. A hajamat, a karomat, a hátamat. Nem úgy, ahogy a felnőttek szokták – a felnőttek simogatása mindig kér valamit, vagy sajnál, vagy ellenőriz. Az övé más volt. Az övé olyan, mint mikor a nap süt, és nem kérdez semmit.

Mellette csillapodtam le. Mellette mertem először elaludni úgy, hogy nem vártam a rémálmot.

Aztán egy este azt mondta: „Legyél kedves hozzám is. ”

Nem értettem. Azt hittem, kedves vagyok. De ő vette a kezem, és tette, amerre akarta. És mert ő volt az egyetlen, aki valaha vigyázott rám, hagytam. Mert attól féltem, ha nem teszem, elmegy. És ha ő elmegy, ki marad? A cigány lányok. Az üres ágy. A semmi.

Így lettünk mi ketten valamik. Ő adott nevet a testem részeinek, amiket előtte senki nem hívott semminek. Ő tanított meg arra, hogy a simogatás néha fáj, a csók néha ízetlen, és a szeretet néha olyan, mint a kötelesség. De mellette legalább nem voltam egyedül. Mellette legalább volt, aki reggel is ugyanúgy rám nézett, mint este.

Egyszer aztán jött a kisbusz újra.