Férfivé érés 3. rész - Tükörtörténet Szilvi szemszögéből

A banki pult mögött ülő nő arca úgy pergett le, mint egy rosszul felvett film. A hangja monoton, a szavai éles pengékként vágtak át a levegőn: „... a törlesztőt egyedül nem tudja fizetni. ” A számok a papíron összemosódtak. Egyedül. A szó mérge lassan szivárgott a véráramomba. Kisétáltam. A napfény túl éles volt. A lábaim maguktól vittek, míg nem egy ismerős táblát láttam: „Kovács & Kovács Építőipari Kft. ” Vera. Menekülés volt.
Benyomtam az első pincei nyitott ajtót. Egy iroda. Üres. Csak egy barna bőrfotel. Üresen állt, mint egy nyitott kar. Leestem bele. A testem megrezdült, majd a zokogás kezdődött. Nem sírás volt, hanem földrengés. Egy hosszú, torokból tépődő bömbölés, amely feloldotta a mellkasomban felgyülemlett nyomást.

Aztán egy nesz. Egy ajtó csikordulása. Egy rés. És egy pár szürke szem, amely találkozott a könnyeimmel. Egy fiatal férfi. Megállt. Csak nézett. Nem jött közelebb, nem szólt. Látott. Egészen addig, amíg zavartan el nem tűnt és csendben becsukta az ajtót. A zavar néhány másodpercig felülkerekedett a fájdalmon. Ki az? De aztán a zokogás újra elnyelt. És valahol mélyen egy apró gondolat csúszott elő: Hadd lásson.
, Mikor végre csend lett, felálltam. A fotelből egy nedves folt meredt rám. Kiléptem. A szemem sarkából még láttam őt, ahogy az asztalánál ül, a monitorba bámul. Megálltam a küszöbön.
– Köszönöm – suttogtam a levegőbe.
Aztán elsétáltam Verámmal. A neve ismeretlen volt. De az arca, az a zavart, de nem ítélkező tekintet, az maradt. Mint egy fénypont a sötétben.

– Muszáj kijönnöd a hétvégén, Szilvi – mondta Vera a telefonba. – Jót fog neked tenni.
Féltem minden férfi jelenlététől. De Vera nyomásának nem tudtam ellenállni.
Reggel, amikor bementem a konyhába, Tamás kávét főzött. Aztán nyílt az ajtó. És ő belépett. Kisgatyában. Kuszál hajjal. Szájából egy hatalmas, őszinte ásítás tört ki. Tökeit vakarta.
És valami pattant el bennem. Az egész reggeli feszültség, a megaláztatás, ami a férjemtől ért, egyetlen céltáblán csapódott össze.
– Fúúú, ki ez a majom? – csattant ki a számon. A hang olyan mérgező volt, hogy magam is megrezdültem tőle.
Megdermedt. A tekintete összevillant az enyémmel – sértettség, zavar.
– Bocs... – motyogta, és gyorsan kihátrált.
Lelkifurdalás? Talán. De túlságosan jó érzés volt látni, hogy valakit sikerült megbántanom.