Többes 2. rész

Míra hozzám bújt, a teste forrósága még mindig rajtam égett. A hangja alig volt több egy suttogásnál, de minden szilánkja végigcikázott a gerincemen.

– Tudod – kezdte, az ujjai lassan köröztek a mellkasomon –, ott a büfében, az első találkozásunkkor... beléd zúgtam. Teljesen. Te azonban Ritát választottad. Én... tiszteletben tartottam a választásod. Vártam. És néztem. – A hangja megkeményedett, de nem vesztett a lágy hangulatából. – Ma már nem tisztelem annyira azt a választást. Mert ő... többször megcsalt, már... mielőtt véget ért volna. Én szörnyülködve néztem, ahogy te nem veszed észre. Rita mindig csak röhögött rajta. Azt mondta: "Annyira szerelmes belém, hogy az erdőtől nem látja a fákat. " – Megállt egy pillanatra, a lehelete forrón ért a nyakamhoz. – Most azonban... – A keze lecsúszott a hasamon, és elmarkolta a farkam, nem gyengéden, hanem határozottan, birtoklóan. – most végre magamba éreztelek. Úr Isten, hányszor képzeltem el ezt itt, ezen az ágyon... De a valóság... a valóság ezerszer jobb. És tudd meg... megszereztelek. És már nem is engedlek el.

Nem volt időm gondolkozni, sem tagadni, sem egyetérteni. Fölém hajolt, és a haja, mint egy sötét, illatos zuhatag, teljesen körbefogott. Aztán a csók jött. Hosszan, vadítóan. Nem volt ez már a nyitó, felfedező csók. Ez egy jelentés volt. Nyelve vadászott az enyém után, fogta, hívta, és én minden idegszálammal válaszoltam. Nem volt benne Rita könnyed, játékos szeretgetése... ez szenvedély volt, mely mélyről jött, tüzesen és odaadón. A csókunk nyálas volt, de nem kellemetlenül – éppenséggel életteli, sürgős, mintha az évek csendjét akarnánk ebben a pillanatban beszűrni. Végül ő szakított meg, de nem távolodott el teljesen. Közel maradt, és lenyalta a nyálát az ajkamról, egy apró, állati gesztussal, ami szinte felgyújtotta a lelkemet. Aztán újra csókol, szenvedéllyel – nem szeleburdin, mint Rita, hanem egy tudatos, mély tiszteletet árasztó, de határozott igénnyel teli szenvedéllyel.

Mikor végre elválasztottuk ajkainkat, kikelt az ágyból. Meztelenül, magabiztosan ment át a szekrényhez. Fura módon, mintha valami belső térkép vezette volna, ráérzett, melyik az én oldalam, és melyik volt Ritáé. Nem tétovázott. Kinyitotta a szekrényt, kivette Rita egyik régi, mára már csak poros emléknek számító törölközőjét. Aztán az én oldalamról vett egy másikat – a zöld csíkosat, amit én használtam. Ezt dobta felém az ágyra.