Feri vizsgáztatása 2. rész

Az éjszaka mélyén a félhold már magasra kúszott az égen és az erdő teljes csendbe borult. Félálomban ringott Anikó, a testét elöntötte a kimerültség és a békés fáradtság. Aztán, a szürkületes tudatállapot határán, megpillantotta a falon két mozgó árnyat. Kinyílt az ajtó, – sohasem volt zárva ebben a táborban, ahol a bizalom volt az egyetlen zár – és a hideg éjjeli levegő szelíden belopózott a kunyhóba. A küszöbön két alak állt, beburkolódzva egy-egy nagy, szőrös plédbe, amely olyan volt a holdfényben, mint egy sárkány bőre.

– Tényleg hideg van – suttogta Zsófi, amint beléptek. – Gondoltuk, itt meghúzzuk magunkat és mutatnánk valamit.
Feri lassan leült az ágyra. A holdfény most pontosan bevilágított az ajtón keresztül, és megvilágította Zsófi arcát. A lány a plédbe volt bugyolálva, de a feje és a válla szabadon maradt. A haja összekuszáltan állt, a szemében pedig furcsa, ragyogó fény csillant. Részben gyermeki csintalanság, részben felnőtt szándék. Anikó is felült. A fehér paplanja a derekáig csúszott, felfedve a meztelen felsőtestét. A mellei a mozdulattól enyhe lengésbe jöttek, a mellbimbók sötét pontokként rajzolódtak ki a félhomályban. A szeme azonban nem álmosságot vagy zavart mutatott. Anikó szemében valóban felcsillant egy fénysugár, ahogy Zsófi mondta. Egy meleg, kíváncsi, várakozó fény, amely mélyről, valami ősi és elfeledett helyről tört elő.

– Mutatni? – kérdezte Anikó rekedten, a hangja még mindig álmos volt, de már nem fáradt.
Zsófi lassan leengedte a plédet a válláról. Alatta mezítelen volt. A holdfény ezüstösen csiklandozta a sima bőrét, a fiatal test tökéletes vonalait. De nem szembetűnően, nem kihívóan. Egyszerűen csak ott állt, mint egy szobor a templomkertben – természetesen, magától értetődően.

– Igen – mondta Zsófi. – Megmutatni, hogy mi van, amikor nincs harag, nincs büntetés, nincs hatalom. Csak... adás és fogadás.
Odament az ágyhoz és leült Anikó mellé. A matrac enyhén besüppedt a súlyától. A két nő most egymás mellett ült, az egyik huszonkét éves, a bőre sima, a formái ifjúi ideálok, a másik negyvenhárom, a teste életről írott könyv, minden oldala történetekkel teli. Zsófi keze felemelkedett és megérintette Anikó arcát. Ujjai végigsimítottak a szemöldöke fölötti ráncokon, amelyek most nem öregséget, hanem karaktert ábrázoltak.

– Gyönyörű vagy! – Mondta Zsófi, és a szava olyan őszinte volt, hogy a levegő is megremegett tőle.