Egy történet elmesélése 1. rész

Egy nyári délutánon, a párás levegőben, a vályogház hűvös árnyékában ültünk. A demens nagymamám kezét fogtam. Tizenhét éves voltam, ő pedig visszatért abba az időbe, amelyet én már csak mesékből ismertem. A történet, amit előadott, annyiszor elismétlődött a kora délutánokon, hogy biztos voltam benne, hogy nem csak emlék, hanem csapongó elméjében is őrzött bélyeg, égető tanulság.
– Tanulj belőle, kisunokám – kezdte, mint mindig, a tekintetét a távolba függesztve. – Tanulj.
– A hetvenes évek közepe volt. Egy új, négyemeletes panel harmadik emeletén, egy erkélyes másfél szobás rekeszben laktam tatáddal és az akkor tizenkét éves anyáddal. Ő sokszor visszasírta a dédiházat, a szabadságot, a hatalmas tereket. A nyarakat, szinte mindig ott töltötte. Neki külön világa volt. Mi, felnőttek, nem is bántuk nagyon. Tatád akkoriban az egyik legnagyobb cukorgyár villanyszerelője volt. Napjaink ritmusát az ő tizenkét-tizenhárom órás műszakjai határozták meg, vagy azok a hiányának a szürke üressége. A munka után – vagy néha helyette – a szemközti lakásban élő, nála két évvel idősebb, talán harmincöt éves műszerész barátjával dolgoztak, vagy egymásnak falazva kurvákhoz jártak. Nem kérdeztem sosem. Néha büdös, olcsó, szovjetkölni-szagúan érkezett haza. De minek kötöttem volna bele? Nem hozott haza nyavalyákat rám. Én, akkor harminckét évesen, a méteráruban dolgoztam eladónőként, nyolc órás eltolt műszakban, nap, mint nap. Hétfőtől minden második szombat délig.
– Na, amit most elmesélek, fura lesz neked. Nagyon fura.
– Abban az időben már volt tévé. Hogy milyen márkájú? Vagy Tisza, vagy Mátra, mindegy is. De volt. Akkoriban nem volt mobil, vagy pláza, semmiféle időtöltő hely. A Rózsában, a cukrászdában volt esténként élő zene, na meg persze a művelődési ház báljai. De egy magányos nő, egyedül, oda nem mehetett. A rendszer, a Pártunk, megbélyegzett volna. Meg a szomszédok is. Így aztán otthon ültünk. Magányosan. A kis lakásban, a kopár falak között.
– A horgolás, a romantikus könyvek maradtak. Igen, azok a könyvek, papírból! Ti már nem is ismeritek a papír illatát. Nekünk ez volt. Meg a csend. A csend, amit ti ma már nem ismertek, mert helyette ott van a ti hülye diszkótok, meg az az új tévé az asztalotokon, amit ti... izéltek.