Egy születésnap, ami mindent megváltoztat 2. rész

-Majd.
A csendben feküdtünk, testünk forrósága lassan olvadva össze a szobában szunyókáló levegővel. A fejem a karján pihent és a tekintetem az ablakon keresztül a város foltjait kereste. A fények most már nem idegen csillagok voltak, hanem gyertyák, amiket az én tiszteletemre gyújtottak.
Éva ujjai még mindig a hátamon játszadoztak, rajzolva olyan formákat, amiket nem láttam, csak éreztem. Mint egy vak, aki Braille-írásban olvassa a lelkemet.
– Mire gondolsz most? – kérdezte csendesen, anélkül, hogy megzavarta volna a keze ritmusát.
– Hogy... – kezdtem, de a szavak eltévedtek. Hogy milyen? Hogy milyen különös, hogy egy életet eltévesztettem? Hogy a test, amit két éve még családi ékszertárnak hittem, valójában egy őserdő volt, tele titokzatos ösvényekkel? Vagy egyszerűen csak azt, hogy végre?
– Hogy olyan, mintha... – próbáltam újra, és a kezem a saját mellkasomra téve – mintha eddig csak a borítót néztem volna, és most először nyitottam ki a könyvet.
Éva lágyan felnevetett, a mellkasa rezdülése átjárt a testemen.
– A könyvnek nincs vége – suttogta. – És nincs rossz oldala. Csak... új fejezetek. Ez csak a bevető bevezetője.
A szemem végigkísérte a karja ívét, amely olyan volt, mint egy erős, de gyengéd híd. Emlékeztem a kezei mozdulatára, amikor megmutatta, hogyan érintsek... nem mint valaki, aki birtokol, hanem mint valaki, aki kérdez. Emlékeztem a hangjára, amely mindvégig nyugodt maradt, még akkor is, amikor az enyém elfulladt.
– És Te? – fordultam felé, először mertem teljesen a szemébe nézni. – Mit gondolsz... most, hogy megtanítottad a nyelvedet?
A szeme összeszűkült egy kissé, a mosolyvonalak mélyebbre vájták magukat.
– Hogy talán... végre valaki meghallja, amit mondani akarok – válaszolta és a keze megállt a gerincem alján. – És hogy talán... én is meghallom, amit Te mondani akarsz. Mert Te is beszélsz hozzám. Csak más nyelven.
Belefúrta ujjait a hajam gyökereibe és finoman, nagyon finoman húzogatni kezdte.
– Ez is nyelv – magyarázta. – A haj. A feszülés a válladban. A lábad ujjainak görbülete. Minden... minden beszél.
Belefeledkeztem ebbe az új tudásba. Próbáltam hallgatni a testemre. És valóban a bokámban még mindig rezgett valami, egy visszhangja annak, ami volt. A kezemben piciny remegések futkostak. A szívem pedig... a szívem nem vert gyorsabban. Csak mélyebben. Mintha több hely lenne benne.
– Nem félsz? – kérdeztem hirtelen és a kérdés magamnak is meglepetés volt.