Generációkon át 2. rész

Nem tartozik a címbéli történeti szálhoz, de megosztom veletek a következő esetemet. Ez némi magyarázatot ad arra, miért nem akartam és tudtam randevúzni hosszú hónapokon át.
Lépjünk vissza arra a napra, amikor megláttam álmaim házát. Még aznap kibéreltem egy nyaralót, ahová csak a legszükségesebb holmikat pakoltam be, mint ideiglenes otthonomba. Akkor számomra az volt a legfontosabb, hogy az X5-ös rendes garázsban állhatott. A mindennapokra és az építkezésre vettem egy jó állapotú dízel Astrát, ez állt kint az utcán.
Történetünkkor már október volt, minden időmet lefoglalta az átalakítás, az iparosok utáni futkározás. Ismerős, ugye?!
Csengett az otthoni, vagyis az osztrák telefonom: Paula Herschel. “Paula? Mit akarhat tőlem? ” – futott át az agyamon. Ő a nejem középiskolai barátnője volt. Dél-tiroli csaj, anyja olasz, apja osztrák, a megjelenése meg utánozhatatlan. Ő egy jelenség volt. Magas, dekoratív, mindig tökéletesen csinos. Az anyja valami grófnő volt és megkövetelte tőle is az ehhez illő viselkedést. Szóval Paula keresett.
– Pronto! – kezdtem poénkodva olaszul, hogy lássa, tudom ki keres.
– Schatz, i g’freu mich, deine Stimme zu hören!
– Was kann ich für dich tun, mei Liebe? – válaszoltam őszinte örömmel.
Bocsánat, magyarul folytatom.
– Hallom a Balatonnál élsz. Jövő héten arra járok. Meglátogatnálak, ha nem zavarok.
– Örömmel várlak! – aztán csevegtünk még egy keveset.
És tényleg örömmel vártam. Tudtam, hogy elvált, bár azt nem tudtam egyedül él-e még, de mégsem mint nőt vártam. Hozzá valahogy mindig kevésnek éreztem magam. Pedig sosem éreztette, még csak nem is célzott rá, hogy ő arisztokrata és meg csak egy iparos. Viszont imádtam a stílusát, a modorát, a műveltségét. Féltékeny is volt rá a feleségem még azután is, hogy már Paula is férjhez ment.
Amikor egy sárga Mercedes megállt a ház előtt, ebben a szürke, balatoni őszben, tudtam, csakis ő lehet az. Mint két régi barát köszöntöttük egymást és szinte ott folytattuk a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk. Figyelmes volt, nem traktált a válásommal, inkább szüleimről, nővéreimről, fiamról érdeklődött. Ismertem egy jó kis éttermet, ami még így, szezon után is nyitva volt, oda vittem el vacsorázni. A kellemetlen hideg szél nem akarta, hogy sétáljunk egyet a parton, inkább vágytunk a jó meleg nappaliba, ahol még tovább mesélt a milánói és a bécsi színházi életről. Ez utóbbit hiányoltam a kis életemből.