Generációkon át 1. rész

Az élelmiszeripari elvégzése után eszem ágában nem volt továbbtanulni. Inkább elmentem dolgozni egy belvárosi hentesüzletbe, ahol nem csak a húsipart, de a kereskedelmet is kitanulhattam. Arany életem volt. A lányok – ahogy hívtam a három nővéremet – már csak látogatóba jártak haza, így fiúként, legkisebb gyerekként, én voltam anya kis kedvence, akit kényeztethetett.

Egy január végi vasárnapi ebédnél, míg a csirkenyak leszopogatásával foglalkoztam, s a háttérben halkan ment a “Jó ebédhez szól a nóta”, anyám beszélgetés gyanánt odavetette apámnak:
– Hallottad, hogy a pecsenyés Zolit megütötte a guta?
– Hm, mit? – kérdezett vissza Apám teli szájjal a tányérjából fel sem nézve, mert fontosabbnak tartotta a levesét, mint Anyám pletykáit.
– Mondom a pecsenyés Zoli, a Schultzer Zoli, tudod, a szomszéd utcában akik laknak, na az a Zoli sztrókot kapott. Élet-halál közt van, tegnap beszéltem az anyósával, az Ágival. – mondta Anyu, és leste Apám reakcióját.
– Sajnálom. – fejezte ki az öreg mély együttérzését, de azért a sárgarépáját még lenyelte.
– Most aztán bajban vannak, mert nem győzik a munkát, pedig nagyon fut a standjuk.
Tudni illik, Schultzeréké volt a piac három pecsenyése közül az egyik, méghozzá a legjobbik. Ők maguk töltötték a messze földön híres hurkát, kolbászt, azt sütötték ki és adták el, friss kenyérrel és savanyúságokkal.
– Sajnálom. – ismételte magát Apám.
– Ez nem minden! Ági valahonnan tudta, hogy a Tomi (ez vagyok én! ) hentes és kérdezte, nem-e akar besegíteni nekik, amíg a Zoli fel nem épül, vagy mittudomén.
Na, fater erre felkapta a fejét, mert ennek már üzlet szaga volt. Aki három lányt kiházasított, az mindenben keresi és meglátja a pénzt, így persze ő is.
– Mit mondtál neki?
– Hogy meg kell beszélni a gyerekkel is.
Erre a mondatra a szüleim szemeinek kereszttüzébe kerültem, várva a fel nem tett kérdésre a válaszomat.
– Mit kellene csinálni? – kérdeztem jobb ötlet híján.
– Azt nem beszéltük.
– Akkor menjetek át és beszéljétek meg! – adta ki Apám a legésszerűbb utasítást.
Addig osztottunk-szoroztunk, míg úgy gondoltuk, vasárnap délután talán a négy óra az, amikor már és még nem illetlenség beállítani hozzájuk. Nem öltöztünk túl, az otthoni melegítőre csak felvettük a kabátot és átbattyogtunk a szomszéd utcába. Csengetésünkre egy Anyám korú nő jött ki a kapuhoz.
– Szervusz Ágikám! Nem zavarunk? – nyájaskodott Anyu.