Csak azért is 1. rész

Alig múltam tizenhat. Ott feküdtem a medencénk partján, a napfényben, a nyár vége felé. A monokinim nem szorított, de a gondolataim annál inkább. Az egész múltam megváltozott, gyökerestől.
Egy ikerházba születtem, apám és a bátyja, – a keresztapám   – számára építették a nagyszülők. A két lakás között a tetőn volt egy átjáró, egy olyan ajtó, aminek a kulcsa mindkét félnek megvolt. „Gáz esetére”, ahogy mondták. Sosem használtuk, lassan a feledés homályába merült. Aztán egy éve a keresztapám kapuzárási pánikjában becsajozott, elváltak. A házrészüket eladták. Olcsón, áron alul adták, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőle. Apa egyik beosztottja, egy fejlesztő mérnök, Karcsi vette meg. Sima karrierlépcső, apám segge alól felnyalni magát egy szinttel feljebb – gondoltam. Karcsi huszonhat éves, tíz évvel fiatalabb apámnál.
Vele nem is volt problémám, azonban a feleségével – Judittal – annál több. Ő huszonnégy éves volt és az első naptól úgy nézett rám, mintha kígyót látna. Pedig a férje, – Karcsi – engem nem igazán érdekelt. De Jutka minden alkalommal, amikor találkoztunk a kertben, cukkolt, csipkelődött.

– Jaj, ne is foglalkozz vele, a férjem úgyse látja, max. Egérszarnak néz – vagy valami hasonló baromsággal cikizett.
Felkúrt. Szétbaszta az agyamat, felszaladt a pumpa bennem.
Voltam már fiúval, de nem voltam az a mindent is beadó típus, mint pár osztálytársnőm, akik már 16 évesen baszógépek voltak. Juditról régóta sejtettem, hogy nincs az a bombázó női alakja. A ruhatárán is látszott. Tavasszal, sőt nyáron sem vetkőzött le, bő, takargatós cuccokat hordott. Bő nadrág, bő blúz, bő, kötött pulóverek. Ahogy a frusztráció és a szar egyre inkább elöntötte az agyamat, terveket kezdtem szőni. Csak a kezdő lépés nem akart összejönni.
Aztán egyik este megtörtént. Kint voltak az erkélyen, Judit cigizett, Karcsi meg a laptopján dolgozott. A nyitott ablakon át hallottam a beszélgetésüket, ha akartam, ha nem.

– Bébike, gyere! – Mondta Judit olyan hangon, hogy a hideg kirázott – úgy megkívántalak!
Ekkor szállt belém a kisördög. Tudtam, hol van a régi, elfeledett átjáró kulcsa. Szerencsére az ajtó nem nyikorgott. Mezítláb, lábujjhegyen lopakodtam át a tetőtéren, majd lefelé a lépcsőn. Az ő hálószobájuk ajtaja nyitva volt, az anyámékkal ellentétben, mert ők nem csukják. Bár Karcsiéknak valóban nem volt miért.