Nénnye

Az egész történetem érdemi része idén májusban kezdődött. 29 voltam, biosz-földrajz-testnevelés szakos tanár egy pest környéki város általános iskolájában. Végzős osztály, készülés a nyárra. Az igazgató egyik tanítási szünet után behívatott az irodájába.
– Petikém. Tudod, hogy csípem a fejed, jó tanár vagy, nem is vagyunk sokan... sőt, de egyik országos cimborám megkeresett, hogy a nagynénéd ajánlott téged, egy országos cimborámnak és ha embert, Istent ismerek, adjalak neki. Egy kis általános iskola sorsa múlik rajta. – kezét tördelte. – Tudom, hiányod itt is űr lesz, de ott nem csak nevelői pályád ívelne fel, de karriered is, na meg a pénzed is. Egyházi fenntartású suli, plusz minden tantárgyat is taníthatnál a mellett, hogy igazgatóhelyettes lennél. Később az önéletrajzodban nem az szerepel, hogy hol, hanem, hogy mi voltál és évek múlva akár ide is visszajöhetsz a helyemre.
– Figyelj... úgy érzem, rám akarod beszélni ezt az állást... baj van velem?
– Nem, sőt... mondom, a cimborám és a nagynénéd kérése áll szemben az önzőségemmel.
– Oké, hogy több a pénzem, de azt el is viszi az albérlet.
– Két opció is van erre. Alhatsz a paplakban... azt hiszem, plébániának hívjátok, vagy a nagynénédnél, aki szintén örülne. Gondold át. Fáj a szívem... de az eszem azt diktálja, hogy el kellett mondjam.
Otthon a szüleimmel tudtam átbeszélni, hiszen most vagyok lassan túl egy közel kétéves kapcsolatomon, és anyáéknál a régi szobámban lakom.
Anyuék konyhájában ültünk, a régi, barna terítős asztalnál, ami még a nyolcvanas évek relikviája volt. Apa csak hallgatott, bólogatott, anyu meg a kötényébe törölte a kezét, miközben a rántottát sütötte vacsorára.
– Hát, fiam – kezdte anyu –, a Margit... ő mindig is jót akart neked. Amikor kicsi voltál, mindig ő hozta neked a legszebb karácsonyi ajándékot. Emlékszel? Az a kis piros autó...
Emlékeztem. Margit, apu nővére, mindig is a kedvenc rokonunk volt. A szülőfalumban lakott,  azon a kis településen, ahonnan anno a család is elszármazott és ahová az új iskolába is kerülhetek.
– Meg tudnál nála szállni. – mondta apa. – Az nem lenne rossz. Ismerős közeg, visszamennél a gyerekkorod színhelyére. Emlékszel, mennyit nyaraltál náluk?
– De apa, 30 éves vagyok. Nem mehetek vissza a nénnyémhez, mintha még mindig gimnazista kis kamasz lennék.