Második fiatalság 1. rész

A kerti székben ülök Máriával, és a kezét simogatom. Ez a kéz... három évtizede ismerem minden vonását. Néha még mindig eszembe jut az az első éjszaka, amely olyan rosszul kezdődött, és olyan csodálatosan végződött. Akkoriban, harminckilenc éves századosként, a katonai ügyészség nyomozójaként, már azt hittem, az érzéseim belekövesedtek a számtalan piszkos ügy és kétszínű "takarítás" mocsarába. Aztán megismerkedtem vele.
A katonai üdülőben voltunk, egy hosszú, papíron fontos, valójában a nép pénzén való mulatásnak szentelt "megbeszélésen". A helyet ellepték a hordók és a nők – többségükben nyilvánvalóan fizetett társaság. Egy aljas, önbecsülést romboló környezet, ahol én is részt vettem abban a durva játékban, hogy a lelkiismeretfurdalást leöblítsük. Egymás után mentünk a lányokhoz, egy üres testi aktusban történt ürítésre, ami inkább megvetés volt, mint igazi öröm.
És akkor megláttam Máriát. A "vezető hölgyet". Magas, egyenes, barna haja szigorú kontyban, tekintete komoly, de valami mély fájdalom árnyéka volt a szeme mögött. Később megtudtam, fiatalon lett özvegy, a férje öngyilkos lett. Valahogy ő is ebbe a körbe sodródott. Saját szolgálati fegyvere hozta meg neki a megnyugvást.
Aznap este kivonultam a teraszra. Ott állt, a sötétbe meredt.
– Nehéz lehet – mondtam, odaérve hozzá.
Felém fordult, meglepetten.
– Miért gondolja?
– Mert itt mindenki maszkot visel. Maga is, én is. Csak néha elcsúszik.
Egy pillanatig hallgatott.
– Az én maszkom már annyira beleégett az arcomba, hogy néha elfelejtem, és levegőt szeretnék kapni alatta.
Beszélgettünk. A magányról. Az ő üres házáról, a gyermekeiről, a csendről. A saját magányomról, a gyerekeimről, akiket a feleségemre – magam mögött – hagytam, de nem el. Az egyedül létről és a munkám képeiről, amelyeket soha nem mesélhettem el senkinek. Az a beszélgetés olyan volt, mintha valaki óvatosan, de határozottan kinyitott volna egy bezárt ajtón.
Onnantól gyakrabban kerestem, szolgálati autóval jártam hozzá. Egy nyári estén zenés mulatság volt az üdülőben. Megálltam Mária előtt.
– Ha nem kérném fel táncolni, életem végéig bánnám – mondtam.
Egy gyenge, de valódi mosoly futott át az arcán.
– Nem vagyok már az a táncos természet, Hunor.
– Én sem. De a zene szól – nyújtottam ki a kezem.