Második fiatalság 2. rész

A következő hetekben valami csendes csoda kezdett végbe menni közöttünk. Mintha a láthatatlan fonalak, amik eddig csak összekapaszkodásra voltak, most elkezdtek szövődni valami új mintává. Az egészségünk javult, de nemcsak a testünk ereje nőtt, hanem valami más is, bátorság, egy újfajta kíváncsiság.
Máriám lassanként egyre többet engedett. Nem volt hirtelen változás, inkább mint a tavasz, egyik nap egy hosszabb pillantás, másnap egy kezeknél tartott simítás a kanapén, aztán egy este, amikor a film véget ért, nem fordította el a fejét, amikor megcsókoltam – nem a homlokát, hanem a száját. A csók nedves volt, bizonytalan, de nem volt benne visszarettenés.
Aztán jött az az új szertartás, amely hetente ismétlődött. Vasárnap esténként, amikor a ház csendje a legsűrűbb volt. Először csak simogattuk egymás kezét. Aztán egy este ő szólalt meg, a hangja alig hallhatóan rekedt a sötétben.
– Talán... levetkőzhetnénk. Csak hogy... érezzük a egymás bőrét.
Nem volt semmi felhajtás. Felálltunk és az ágy szélén, mint két öreg, ügyetlen gyermek, lassan levettük egymásról a pizsamákat. A hidegtől, vagy az érzéstől, a bőrünk libabőrös lett. Lefeküdtünk egymás mellé, pucéran, a takarót félre löktük. Az elején csak feküdtünk és lélegeztünk. Aztán az én kezem elkezdett kutatni, lassan, minden centiméterre kérve engedélyt a csenddel.
A kezem a mellkasán kötött ki. A bőre olyan puha volt, mint a már rég használt, finom bőr. A mellei lankák voltak, és imádtam a formájukat, a súlyukat a tenyereimben. Az ujjaimmal körbe-körbe simogattam a bimbóit, és figyeltem, ahogy keményednek, felállnak a figyelemtől. Mária sóhajtott, egy mély, elégedett hangot.
– Az jó – suttogta – Nagyon jó.
Aztán az ő keze is elindult. Megtapogatta a mellkasom, a vállam, amely még mindig széles volt, de a bőr már laza rajta. Lefelé haladt, a hasamon, és én visszafojtottam a lélegzetem. Aztán megérintette a farkam, amely annyi ideje inkább csak egy fájdalmas emlék volt, mint egy testrész. Éreztem, hogy az érintésétől lüktet egyet, mintha álmából riadt volna fel. Nem volt kemény, de volt benne élet, remegés.

– Látod? – mondta rekedten. – Él még.