A botcsinálta karosszéria lakatos 1. rész

Ugyan mérnökként végeztem, de a kiváló tanulmányi eredményeimért kapott ösztöndíj csak a kollégiumra és a menzára volt elég, és nem fedezte az egyetemi lét egyéb kiadásait (értsd: sörözés a haverokkal, csajozás, egyetemi bulik, prágai kirándulások a cseh sörök érzékszervi minőségi vizsgálata érdekében, stb. ) Így hát némi készpénzért cserébe, elszegődtem inasnak egy asztaloshoz, aztán műszakisnak és anyagbeszerzőnek egy építési vállalkozóhoz, majd segéderőnek egy háztartásigép szerelőhöz, illetve mikor mi adódott. Voltam statiszta is, sőt még a villanyszerelésbe és a lakatosmunkába is belekóstoltam.
A diploma megszerzése és nősülés után mérnökként helyezkedtem el, napi 8 órában, de hamar elterjedt az ismerősi körben és a szomszédok között, hogy szinte bármit meg tudok javítani, vagy legalábbis a szakszerviz meglátogatásáig ideiglenesen működőképessé tenni. Hívtak is a haverok, rokonok szomszédok, bojlert, autót, turmixgépet, íróasztalt, számítógépet – meg még ki tudja mit nem – javítani, szerelni.
Egy darabig pusztán emberbaráti jóindulatból, szívességként mentem is, de hamarosan ez annyira elharapódzott, hogy a saját nyugalmam érdekében elkezdtem olyan órabéreket elkérni, hogy ne érje meg a rokonoknak, ismerősöknek. Ez sem segített, ezért a telefonom egy idő után azt mondta be a hívó félnek, hogy:

„Sem utódja, sem boldog őse,  
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek”
(Ady Endre)  

Később kiírtam a kapura:

„Bármit megjavítok.  
A csengő rossz, kérem, húzza meg a kolompot”
Persze, kolompot nem szereltem fel.

Mivel az óvintézkedések ellenére ezek az alkalmi munkák szépen hoztak a konyhára, az ötödik gyerek megszületése után néhány évvel a feleségem unszolására otthagytam az alkalmazotti főállásomat, hogy a „beeső” munkákból fedezzük a kiadásainkat, de a családi logisztika egyszerűbb legyen, amikor az egyiket edzésre, a másikat különórára, a harmadikat meg az Isten tudja hova kellett vinni egy időben, közben a negyedikért menni kellett a suliba, az ötödik meg otthon akart maradni. Így aztán közel 50 évesen szabadúszó lettem.
Zajlott az élet, a családi logisztika kisimult, aztán a gyerekek önállósodtak, vagy kirepültek, de már nem mentem vissza alkalmazottnak, élveztem a szabadságot, függetlenséget, a „magam ura vagyok” életérzést.