25. érettségi találkozó

Egész héten bujkált bennem az izgalom a pénteken délután kezdődő osztályfőnöki óra miatt. Ékes Éva volt oszifőnk többször is finoman szemrehányást tett a szervezés folyamán, hogy hiába lakunk minden huszonöt-harminc kilométeres körzeten belül, alig látjuk egymást. Így hát még izgatottabban vártam, mint máskor. Huszonöt éves jubileum, ráadásul az előzőt kihagytam egy külföldi kiküldetés miatt.
Hogy igazán emlékezetes legyen ez a negyed évszázad, péntek éjjelre lefoglaltuk a volt iskolánk frissen felújított kollégiumi szárnyát. Mi leszünk az elsők, akik birtokba vehetjük a régi koleszunkban.
Nagy volt az öröm, a rácsodálkozás. A bohó, szilaj diákokból érett, középkorú emberek lettünk, idegen és mégis ismerős arcok, mosolyok, őszülő halántékok. Az Oszifő nyitotta meg az órát a régi osztálytermünkben. Aztán lassan, névsor szerint mindenki tömören elmondta mi lett belőle. Eljött az én sorom is. Humorosra fogtam.

– Sziasztok! – Kezdtem, egy kis színpadias mozdulattal. – Aki nem ismerne meg, Titi vagyok, alias Nagy Tibor. Két éve elváltam, két gyerekes, két mérnöki diplomás pasas, gépész – és fejlesztőmérnök lettem – mondtam, miközben széttártam a karjaimat, mintha magamnak mutatnám be magamat. – Úgyhogy, amint látható, semmi közöm a gazdasági részhez, noha anno én voltam az osztály pénztárosa.
Elsoroltam, hogy a szüleim meghaltak, elmondtam a gyerekeim neveit, meséltem pár szót a munkámról. Aztán leültem. Hátra dőlve, halkan figyeltem tovább a többieket, a múlt és a jelen keveredett a megszokott padok között.
A vacsorát a város egyetlen – még vállalható – éttermében rendeltük meg, tizennyolc órára. Nem is a kaja volt a lényeg – bár az sem volt rossz –, hanem a kötetlen beszélgetés, a kényelem, az emlékek, az anekdoták lazán csordogáló folyama. Egyszer csak a forgatag – valaki kiabált egy pohár borért, valaki más nevetve mesélt egy régi sztorit – Ricsi mellé sodort. És ott állt vele szemben Erika, a volt osztálytitkárunk. Sohasem voltunk jóban, igaz, soha nem is voltunk ellenségek. Inkább az a fajta „elviseljük egymást, ha már így hozta a sors” kapcsolatunk volt annak idején. Az iskolában csak akkor kerestük egymás társaságát, ha az osztályügyek bonyolult szövevényében kellett valahogy megoldást találni.