Belső küzdelem

– Martina! Ennyire nem lehetsz megszállott! Három hét van még hátra a versenyedig, addig ne tedd tönkre a kezed!
– Oké, doki, de igazából ez most egy dühroham eredménye.
– Gyere, meséld el!
Néztem azt a 70 pluszos embert, aki hétéves korom óta ismer. A fehér kötés élesen elütött a koszos karate-gi színétől. A helyiségben az orvosi rendelő szaga keveredett az edzések izzadságával.

– Ma a terem tükrében megláttam magamat. De nem azt a gyors, karcsú lányt, aki most vagyok, hanem egy nőt. Egy széles vállú, vastag combú, felnőtt nő testét.
– És ez felbőszített?
– Apa még megérte, hogy világbajnok lettem tizenhat évesen. Majd itt hagyott. De azóta... Azóta csak küzdök. Hogy ne hízzak. Hogy elnyomjam, ami vagyok. Ma addig ütöttem a szarufát, amíg...
– Amíg a bőröd szét nem szakadt. Hogy érezd, hogy te irányítasz?
– Igen. Hogy a fájdalom legyen a bizonyíték, nem a gyengeség az úr.
Az orvos a bekötözött kezemre tette a kezét, majd csendesen folytatta:

– Ez a kezed! Nem egy fegyver! A részed! Ha le akarod győzni az ellenfeledet, előbb önmagaddal kell megbékülnöd!
– De én... én azt hittem, így leszek erős. Csak így.
– Az erő, kislányom, nem abból áll, hogy mennyit bírsz eltörni. Az apád sem ezt akarta. Azt akarta, hogy életben maradj.
Kimentem a rendelőből. A levegő friss volt, a kötés alatt lüktetett a seb, de a fejemben – hosszú évek óta először – csend honolt. A küzdelem nem ért véget. De talán épp most változott meg.
Aznap este az ágyamban feküdtem, egyedül az albérletben. A mennyezet repedéseit bámultam. Ismerős útvesztő volt, amit már napok óta tanulmányoztam. A könyvelés az agyamban folyt tovább, pedig már letettem a munkát. A napi nyolc óra irodai széken ülés miatt úgy éreztem, hogy dagad a seggem. Aztán edzés. Mindennapos ritmus.
Apa halála után az egyesület elnöke felkért, hogy edzősködjek. Hát, mit ne mondjak, szép hat év van mögöttem! Nézzük csak! Tizenkilenc éves voltam azon az egy hetes külföldi versenyen, amikor előbb én küzdöttem az éremért – és azért a nyomorult pénzdíjért, – aztán a srácaim. Nyertünk, persze. Istenem, az a lány, akivel küzdöttem, olyan vékonydongájú volt! Bár fürgébb volt nálam, de az ő találatai csak pontok voltak. Az én ütéseim után számoltak. Végül leléptettek, mert nem akartam kiütni. Nem is bántam annyira. Nem az volt a fontos.