A transzplantáció öröme

A párnába temettem az arcomat. Még ott voltam rajta, bár tudtam, hogy az illatot csak képzeltem magamnak. A parfüm, a hajlakk, amit tegnap használtam, és a saját testem melege keveredett. Ez a reggeli pillanat volt a titkos szertartásom, egy utolsó, kétségbeesett kapaszkodás a normális életembe, amikor már nem Dr. Kovács Anna, a fogorvos voltam, hanem egyszerűen csak Anna, aki reménykedett. Azt hittem, az életem olyan, mint egy jól rendezett film: karrier, függetlenség, barátok. Egészen addig, amíg meg nem öregszem, büszkén egyedül.
Aztán jöttek a pöttyök. Először csak egy árnyék a periférián, egy apró, rózsaszín folt a wc-csészében. Az orvos felriadt az agyamban, de a szívemben a nő elhessegette.

– Csak egy húgyhólyag-gyulladás – mondogattam magamnak, miközben titokban antibiotikumot szedtem. – Túl sok a stressz. Egyedül kell megoldanom.
De a tested nem hazudik. A rózsaszín vörössé sötétedett, a fáradtság pedig úgy csapott le rám, mintha ólom nehézségű pokrócba burkoltak volna. A rendelőben, a fényes lámpa alatt, néha meg kellett kapaszkodnom a székben, míg elmúlt a szédülés. Senkinek nem mertem szólni. Ki gondolná egy fogorvosról, hogy alig bír állni a lábán? Egy nap a recepciós kolléganőm, Kati arcán láttam meg a valóságot.

– Anna, olyan fehér vagy, mint a fal!
– Semmi az egész, Kati, csak fáradt vagyok – próbáltam elharapni a félelmet, de a hangom remegett.
A továbbiakra nem is emlékszem, csak arra, hogy a maganklinika tulajdonosa, János főorvos már ott állt mellettem. Szótlanul, de a tekintetében vaskeménységgel fogta a karomat.

– Anna, ez nem játék. Most azonnal megyünk a belgyógyászatra! – Mondta és a hangja olyan volt, mint amihez nem volt mit hozzáfűzni.
Olyan volt, mint az apámé, akire már nem is emlékszem. És én, aki annyira ragaszkodtam a függetlenségemhez, engedelmesen követtem.
Aztán... aztán csak köd és szaggatott jelenetek. A vénámból kiáramló vér csillogó, vörös csíkja a lombikban, a CT-gép zúgása, amely a retinámba égette a fekete-fehér képet. Az egyik vesém amely az enyém volt, nem volt többé szerv, csak egy cisztáktól torz, működésképtelen képződmény. A másik meg... a másik is alig működött.

– Polycisztás vesebetegség – hallottam az orvos hangját, de a szavak nem akartak értelmet nyerni. – A bal vese teljesen kiesett, a jobb funkciója is erősen lecsökkent. Azonnali kezelés szükséges.