Klinikai utazás 1. rész

Harmincegy éves vagyok, Éva.
Futok a Margitsziget kanyargós futópályáján, ahol annyiszor hagytam már magam mögött a fák árnyait és a víz illatát. Könnyű a testem, erősnek érzem magam, és közben arra gondolok, milyen szerencsés vagyok, hogy boldog párkapcsolatban élek a második nagy szerelmemmel, aki mellett végre otthon vagyok. Aztán valami furcsa történik.
Mintha a levegő egyszerre sűrűsödne körülöttem. A szívem kihagy egy ütemet, a lépésem megbicsaklik. Nem először érzem ezt a rosszullétet, tudom, mit kell tennem. Lassítok, sétálni kezdek, figyelek a légzésemre. De ez most más. A világ körvonalai elmosódnak, a színek kifakulnak, mintha valaki lassan lecsavarná a fény erejét. Minden egyre szürkébb lesz. A következő pillanatban már nem érzem a talajt a talpam alatt. Könnyű vagyok, súlytalan.
Felülről látom magamat, a testem ott áll még néhány bizonytalan lépésig, aztán összecsuklik, mint egy rongybaba. Az emberek döbbent mozdulatlansággal néznek, arcok fordulnak, kezek mutatnak felém, karok emelnek, de mindez egyre távolibbnak tűnik. Én pedig lebegve figyelek. Nem félek. Csak nézem, ahogy ott fekszem a Margitsziget futópályáján, miközben valami belülről azt suttogja, most valami más kezdődik.
Súlytalan vagyok, könnyebb a testemnél, amely ott maradt a pályán. Mintha elvágták volna azt a láthatatlan szálat, a földhöz kötöttségemet. Alig pár méterrel a föld felett, a magasban lebegek, és fentről látom magamat, a futóruhám színe élesen világít a szürkülő környezetben. A testem a földre hanyatlik, furcsán, idegenül. Nem érzem azt a fájdalmat, amit várnék. Mintha már nem is lenne közöm ahhoz a testhez.
Két futó azonnal megáll, letérdel mellém. Egyikük a karomat rázza, a másik a telefonjáért nyúl. A mozdulataik kapkodóak, az arcuk komoly, de én mindezt valahogy hidegen, sőt, szinte derűs nyugalommal figyelem. A közeli padon ülő idős férfi feláll, bizonytalan léptekkel közeledik, majd int a többieknek. Hallom, ahogy a szavak elhalnak, a hangja mintha víz alól törne fel. „Mentőt kell hívni!... Légzése? ”
Egy nő letérdel mellém, ujjaival a nyakamnál kutat pulzus után. Látom az arcán a feszültséget, mintha élet-halál határáról döntene. És közben itt vagyok, könnyedén lebegve, fölöttük, és hiába kiabálok, hogy halló! Itt vagyok! Mintha egy üvegfal választana el attól a világtól.