Klinikai utazás 2. rész

A hangok közelednek, távolodnak, mintha a tenger morajlana körülöttem. A szemhéjam nehéz, de a réseken át fehér villanások törnek be. Egy nő hajol fölém, steril ruha, tiszta illat, de ami igazán megfog, az a szeme, meleg, fénylő, mosolyog rám.

– Hééé, Éva! – Hallom, tompán, mintha víz alól szólnának hozzám. – Nem hagyhat itt, nem adhatja fel!
Puha ütéseket érzek az arcomon, nem bántóan, inkább hívogatóan. A valóság azonban szúr, fáj, minden idegszálam tiltakozik ellene. Lassan kifújom a levegőt, ami alig hallható sóhajként kiszökik belőlem.

– Az... szebb világ... minden szebb...
Érzem, ahogy csúszom vissza a fény felé, hív a könnyűség, a lebegés. A nő szemei egyre távolodnak, mint két apró mécses a ködben. Már indulnék, már húz magához a ragyogás, amikor hirtelen valaki elém lép. Belül, a fényben áll az alak. Körvonalai erősek, de az arca nem kivehető, inkább érzés, mint ember. A vállamra teszi a kezét és forróság árad belőle. Nem enged tovább, nem enged át.

– Az a világ is szép, ahonnét jössz! – Szól bennem a hang, mintha a saját szívem beszélne. – Csak merd megélni vágyaidat! Ne menekülj!
Megpróbálnék tiltakozni, de a tekintete, vagy talán a fény visszatart. Egy pillanat alatt minden belső kép összeomlik, a régi emlékek, a lebegés édessége, a fájdalom hiánya. Csak ez a hang marad, és a lüktetés a mellkasomban, ami egyre erősebb. Lélegzem. Újra. És a mécsesek, a nő szemei közelítenek. Lassan felnyílik a szemem. A fény vakít, égeti a retinámat, mintha a túlvilág sugarai szűrődnének át. De nem, ez más. Hideg neonfény, fehér mennyezet, és egy arc hajol fölém. Ugyanaz a nő, akinek a szemét láttam lebegésem közben. Most sokkal közelebb van.

– Na végre! – Sóhajt mosolyogva, amitől a mellkasom szorítása enyhül. – Hall engem, Éva?
A szája mozdul, lassan értem a szavakat, mintha minden betűt külön kellene kihámoznom. A torkom száraz, a szavak nehezen jönnek, de kicsusszannak:

– H... hol... vagyok?
– A kórházban. Velünk van. Visszajött – Feleli halkan, de a hangja mégis ünnepélyes, mint aki egy csodát jelent be.
Próbálok mozdulni, de mintha ólomból lennének a tagjaim. A testem fáj, minden ízében lüktet, de a szívem... az dübörög. Él.

– Nem... akartam... – szakad ki belőlem, és a hangom olyan törékeny, hogy magam sem hiszem, hogy hallja. – Olyan szép volt... ott...