Az újdonság ereje 1. rész

Szilárd vagyok, de mindenki csak Szilinek hív. Negyvenhárom éves építészmérnök, szakági felügyelő, olyan, aki már messziről kiszúrja, ha valami nem stimmel egy újépítésű házon, és nem félek kimondani. Szükség esetén visszabontatni, és újból, helyesen kiviteleztetni, megfelelő anyagból, plusz 10 milliókért, a hibázó kivitelező költségére.
Éppen a 39 napja átadott, nyolcemeletes társasház erkélyén ültem. Egy kormányközeli vállalkozó projektje volt, ismertem a házat, mint a tenyeremet, a félkész konditeremtől a tetőn zúgó hőcserélőig, a napelemektől az inverterig. A ház szinte üres volt még, csak a visszhang járta be a folyosókat. Az erkélyről ráláttam az udvarra, és a szomszédos erkélyekre. Egy fiatal, kezdő kolléga helyszíni jelentését bogarásztam éppen, piros tollal a kezemben. Nálunk ez nem tanári eszköz, hanem az ítélet pallosa. Egyes sorokon tízmilliók sorsa múlott. Ha úgy döntök, visszabontják. Ha úgy látom, hogy más anyag kell, hát akkor más anyag lesz. Mindig én vetem el a kockát. Aki ismer, tudja, hogy precíz és maximalista vagyok. Tudok zsírgeci lenni, ha kell. De! Ha a megfelelő szögből, ideális pillanatban érkezik egy jól kitömött nokiás doboz, akkor hajlandó vagyok másként látni a világot. Maximalistából pillanatok alatt át tudok vedleni elfogadó minimalistává. Ritka, de nem lehetetlen. Mondjuk, az alapvető biztonságot akkor sem engedem veszélyeztetni, de mindig jól esik a kedveskedés.
Válófélben vagyok. A nálam tíz évvel fiatalabb feleségem, – akit már csak „volt feleségemként” emlegetek, – hét viharos év után végképp elrúgta a pöttyöst. Hol ő, hol én kacsingattunk ki a kapcsolatból, de végül ő hagyott el. Belezúgott az ételfutárba, én meg itt maradtam a gondolataimmal, egy ház homlokzatának rajzával és a szigorúan betartandó tűzvédelmi előírásokkal. Ő, az ápolónő, – a taknyoska, – meg az ételfutár. Együtt hamar rájöttek, hogy az ő kis szerelmük nem teremt életszínvonalat. Inkább csak nyomorúságot. Most már visszakuncsorogna. De én meg nem vagyok balek.
A vagyonom nagy része nem a szerencsének, hanem a nagyszüleim küzdelmes életének köszönhető, meg a szaktudásomnak. A szüleim mindig a földön jártak, különösen az anyám, aki idős korára, mintha tudta volna, mire készül az élet, ajándékozási szerződéssel rám íratta a maradékát is annak, amiért egész életükben güriztek.