A könyvtár csendje

A régi egyetemi könyvtár egyike volt azoknak a helyeknek, ahová már senki sem járt szívesen. Hideg volt, poros, és a digitális kor könyvnélküli gyorsasága lassan kiette belőle a diákokat. Mégis volt benne valami: az ódon polcok szaga, a régi bőrbe kötött kötetek látványa, és a napfény, ami csak délután három és négy között tört be az ólomüveg ablakokon, aranycsíkokat festve a padlóra. Olyan volt, mint egy alvó test: poros, régi, de valahol mélyen még mindig lélegzett. A régi tölgyfa bútorok recsegtek a padló alatt, a napfény már csak néha szűrődött be, halványan megvilágítva a polcok közötti félhomályt. A könyvtár csendje sem volt üres – tele volt elfojtott gondolatokkal, kimondatlan érzésekkel, és azokkal a léptekkel, amelyeket nem mertek megtenni. Luca mindig is szerette ezt a helyet: a vastag por leheletét, az ódon polcok súlyát, a sápadt délutáni fényt,
Csendet adott és valamit, amit sehol máshol nem talált: nyugalmat a világ elől. Talán azért is jött ide, mert tudta, hogy itt senki nem keresi. Aznap azonban valaki mégis ott volt.
A fiú a távoli sarokban ült, egy ritka kötet fölé hajolva. Luca ismerte látásból – egy másik karról, egy szemináriumról. Soha nem beszéltek, de sokszor találkozott vele az épületben, gyors pillantásokban, mintha valami közöttük már akkor megmozdult volna. De a fiú tiltott gyümölcs volt: tanársegéd. Ahogy Luca is: végzős hallgató, vizsgaidőszakban.
De ott, a könyvek között, ez a világ kívül rekedt.
Luca valójában nem tanulni jött. A jegyzetek alibik voltak, a ceruza a kezében csak játszotta, hogy figyel. Valami feszült volt benne egész nap – valami mocorgó nyugtalanság, amit sem alvás, sem kávé, sem baráti beszélgetés nem csillapított. Csak akkor kezdett valami rezegni a gyomra mélyén, amikor meglátta őt.
A fiú már ott volt. A hátsó sorban, ahol mindig. Magának való volt, csendes és kimért. Tanársegéd. Tiltott. Luca tudta a nevét, az órarendjét, még azt is, hogy kávéját mindig feketén issza. Soha nem beszéltek, de már régóta zajlott valami köztük. Egy másik nyelven.

A fiú egy sötétbarna, kissé kopottas kabátban ült a távoli sarokban. Nem nézett fel, amikor Luca belépett, csak egy pillanatra megálltak az ujjai a könyv lapjai között.