Kölcsön kenyér

Nem így terveztem azt az estét.
Kitelepülés volt a szokásos csapattal, egy céges rendezvényre, egy külvárosi borbirtokon. A szállodánk négycsillagos, elvárás a nívó, a pingvines pincérruha, a fegyelem, legalábbis papíron. A gyakorlatban, ha a vendég nem panaszkodik, sok minden belefér. Már a kipakolásnál láttam, hogy jó buli lesz. Zsolti, az egyik fiatalabb pincér, gyanúsan pörgött, olyan volt, mint aki vagy túlpörgette magát kávé-energia ital keverékével, vagy bespeedelt. Szóltam is Andrásnak, a teremfőnöknek, de csak legyintett.
A rendezvény jól indult. Hatvan fős, céges buli, pezsgős welcome drink-el, hidegtálas bekészítéssel, később grillállomás és korlátlan ital. A probléma mindig ez utóbbiból fakad. Főleg, ha a vendégek rákapnak a töményre, ami a szállodaraktárból jön fel, a „készletkisöprés” jegyében. Fél kilenc körül már üvöltött volt a zene, és a táncparketten néhányan már cipő nélkül ropták. Nem vagyok rendőr, nem szóltam, – különben sem tiltotta semmi – csak figyeltem. Amúgy sem én voltam a felelős, én csak a főpincér vagyok, nem a dadus. Tíz perccel később kezdődött a csetepaté. A vendégek közül ketten összevesztek, hogy ki ismeri régebb óta a szőke HR-es kiscsajt. Egyik a másik nyakába borította a vodkát, aztán jött az asztaltoló lökés, a borospoharak csörömpölése, majd a klasszikus „ne fogj meg, haver” típusú pofonváltás. Aztán elszabadult a pokol, mindenki ütött mindenkit. Nem volt mit tenni, telefonáltam a rendőrségre, és megpróbáltam összeszedni a csapatot, de esélyem se volt már rá, hogy elkezdjük a kármentést. Annyira nem is bántam, így jópár üveg drága pia és néhány rekesz sör „összetört” amit kiszámláztunk nekik.
A rendőrök viszonylag gyorsan kiértek, de mire megérkeztek, a verekedés nagyja már véget ért. Ennek ellenére legalább egy tucat vendéget és engem is bevittek. Engem is kikérdeztek, leíratták a jegyzőkönyvet, aztán mehettem, mert nem voltam közvetlen résztvevő, csak szemtanú. Így már este tíz után otthon voltam, pedig hajnali háromra ígértem magamat. A kulcsot halkan dugtam a zárba, a lépcsőházi fény villogott egyet, majd elaludt, mint mindig. A másfél szobás panellakásban sötétség honolt. Ági már biztos alszik – gondoltam.