Örökké

Éjfél van. Vigyázva veszem elő zsebemből a kulcsaimat. Aztán a kezemben tartva elmerengek, mikor volt utoljára, hogy oda kellett figyelnem a saját lakásomba lépve, hogy csendben legyek. Régen, nagyon régen.
Sóhajtok egyet és benyitok az ajtómon. Aztán nem lépek be, hanem összeszorult gyomorral nézem a hosszú előszoba sötétjét. Hallgatom a csendet. Megkönnyebbülök. És ettől szánalmasnak érzem magamat, hiszen csak elodázom azt, ami elkerülhetetlen. Szembe kell néznem mindazzal, amit egy hete próbálok elkerülni. Hivatkoztam munkára, ügyintézésre, aztán amikor már nem lehetett azok mögé bújni akkor egyszerűen berúgtam, ahogyan talán még soha, de azt hetvenkét órán keresztül. Amikor a hatodik kocsmáros dobott ki és az én legjobb barátom a saját hányásomba feküdve talált meg a frissen ültetett paradicsomágyása közepén, elérkezettnek láttam az időt, hogy hazajöjjek. Persze előtte István barátom együttérző morgásával kísérve, amibe, ha jól emlékszem a „A picsáért nem bírtál a fűre ájulni a kikúrt drága palánták helyett, basszameg! ” monológ is belekeveredett, bevágtak egy kanapéra, hogy kialudjam magamat. Aztán az ő csodás felesége mosolyára keltem, megittam a kávéját, lenyeltem a szendvicsét, lezuhanyoztam, megígértem, hogy kapálok a kertecskéjükbe holtom napjáig és most itt állok, mint aki nagyon nem tudja, hogy mit csináljon. Mert tényleg nem tudom mit csináljak. Mert ő nincs többé. A húgom nincs többé. Vivien nincs többé.
Rutinból mozdulok. Ajtó becsuk, a sötétben a kulcsot felakasztom a helyére, pénztárcámat lerakom a cipős szekrény tetejére. Cipőmet lerúgom és a süppedős szőnyegen elindulok a szobák felé.
Zsibbadó aggyal kerülgetem a szétdobált pár cipőket, hátizsákokat, bőröndöket. Érzem az idegen illatokat. Dezodorét, instantlevesét, cigifüstét, talán egy kis édeskés cannabis aromát is. Ettől idegesnek kellene lennem, de tudom, hogy én vagyok a hibás. Mert egy hétre magukra hagytam őket.
A néma lakásban valahol ott vannak a húgom gyerekei. Tomi és Reni. Ikrek, tizenhét évesek és én leszek a gyámjuk, mert az anyjuk egyszerűen összeesett és meghalt. Harmincnyolc évesen hazafelé tartott, az agyában elpattant egy ér és vége. Legalábbis ennyit mondtak nekem telefonban.