Híresség

A harmadik reggelem volt abban a városban. A szálloda fotocellás ajtaja mögött hagytam a klímát, a kávé illatú előteret, és ahogy kiléptem az utcára, tudatosult bennem, hogy ez már a harmadik futásom ezen a helyen. Mármint ezen a pályán. Mert, amit a helyiek futópályának neveztek, az inkább egy önkormányzati kirakatprojekt volt, mint valódi sportlétesítmény. A gumiborításról valószínűleg már a második napon lekopott a felfestés egy része, és még egy rendes ivókút sem volt sehol. A város majdnem negyvenezer fős, de ide kora hajnalban csak én jártam. Illetve... nem teljesen. Volt egy nő is itt reggelente. Harmincas lehet, magas, izmos alkat, szőke lófarokkal. A futóstílusa szabályos, de túlhangsúlyozott. Mintha nem is edzene, inkább demonstrálna. A második nap reggelén egyszerre végeztünk, akkor még csak biccentettünk egymásnak. Ma viszont szinte egyszerre álltunk meg a pálya szélén.

– Ugye te is érzed, hogy ez a pálya egy vicc? – Kérdezte, miközben lenyújtott, aztán meg sem várva a válaszomat, már folytatta. – A burkolat határozottan nem permeábilis, és a légáramlás nulla. Szerintem itt sose csináltak szélvizsgálatot.
Én csak hümmögtem. Ez nem az a napszak volt, amikor szívesen társalgok. Ő viszont láthatóan szerette hallani a saját hangját.

– Egyébként próbáltad már a tengeri ásványos izotópos vizet? – Kérdezte, miközben előhúzott egy dizájnos kulacsot. – Állítólag sokkal gyorsabban regenerálódik tőle az izomrost.
– Én inkább a csapvizet szeretem – feleltem, és húztam egyet a saját, ütött-kopott Decathlonos kulacsomból. – Legalább tudom, honnan jön.
Furcsán nézett rám, aztán elmosolyodott.

– Ez már szinte költői.
Lehet, hogy gúny volt benne, de nem zavart. Ideiglenesen voltam ebben a városban, mint a hajnali köd. A munkám hozott ide, és bár a szálloda kényelmes volt, a reggelik kiadósak, a futások végére mindig úgy éreztem magam, mint egy gyalogos idegen a díszletvárosban. A kisfiam és a feleségem hiányoztak, de szombaton hazaugrom.

– Amúgy Tibi vagyok – mondtam, miközben elraktam a kulacsomat. – Egy hónapig, talán kevesebbig leszek itt. Munka.
– Dóri. Itteni vagyok – biccentett. – A médiában dolgozom. Ha egy hónapig még így körözöl, lehet, hogy végül én is áttérek a csapvízre! Bár nem tudom, hogy mióta élek megittam-e egy litert is.