A kis csavargó

Az igazi nevét ma sem tudom. Akkor azt mondta, Angie a neve. Elhittem, mert jól nevelt ember nem kérdezősködik. Ma is magam előtt látom, ahogy ott áll az út szélén, lába mellett a hátizsákja, már a kezét sem tartja fel a stopposok jellegzetes mozdulatával, csak áll a tűző napon csüggedten, és már nem is reméli, hogy valaki megáll. Én megálltam. Akkor, a ’80-as években a Közép-Nyugatot jártam, Iowa, Kansas, Nebraska államközi sztrádáit róttam egy 76-os Ford kisteherrel, mint utazó ügynök. Még fiatal voltam, huszonéves, telve reménnyel és nagy tervekkel. Azóta a tervek egy része megvalósult, lett szép házam szép asszonnyal, ma már unokákat fogadunk látogatóba, szóval mondhatjuk, hogy révbe értem. De mi lehetett Angie sorsa? Sose láttam többé, azt se tudom, él-e vagy sem. Egy poros nebraskai kisvárostól északra találtam rá, a kisváros nevét rég elfeledtem, csak annyi emlék maradt meg, hogy egy ócska kétszámjegyű út szélén állt leszegett fejjel, arcába lógó hajjal. Fehérre kopott farmer feszült formás lábára (és szintén gyönyörű fenekére, ahogy később láthattam), kapucnis felső és kopott bőrdzseki, fekete bakancs. Igazi középosztálybeli mintagyerek? Nem, inkább Rambo női kiadásban. Messziről kiszúrtam. Ahogy közeledtem, úgy lassítottam, és pont mellette sikerült megállnom. Ez legalább annyira az elnyűtt Ford fékbetétjeinek is volt az érdeme, mint az enyém. Le volt tekerve az ablak a jobb oldalon is, tekintettel az  augusztusi hőségre. Nem is értettem, minek van rajta dzseki? Megálltam, ránéztem. Meg se mozdult, mintha ott sem lennék. Egy percig így álltunk, mire eluntam.
­-Na mi legyen, beszállsz, vagy megvárjuk, míg lejár a jogsim?
Végre rám emelte tekintetét. A világ leggyönyörűbb női arca nézett rám. Smaragdzöld szempár a sűrű fekete szemöldök alatt, fitos orr, telt ajkak, rúzs nélkül is vérvörös. A haján látszott, hogy bár hetek óta nem mosta meg, ragyogó aranyszőke, és dús. Nem látszott többnek tizenhatnál, de később a motelban 18-nak mondta magát. Elhittem, ahogy a nevét is elhittem. Elhittem, mert el akartam hinni. Végre beszállt, de még most sem szólalt meg. El sem mosolyodott, csak bekötötte magát, és mereven bámult maga elé. Elindultam, folytattam utamat a kihalt országúton. Én is csendben voltam, nem akartam megzavarni gondolataiban. Végre megszólalt.
– Van egy cigid?
– A kesztyűtartóban. Gyújts egyet nekem is, kérlek!
Végre egy halvány mosoly tűnt fel a szája sarkában, ami felett nem tudtam elsiklani.