Egy felejthetetlen délután Zsuzsival

Ismét megláttam őt az egyetem hatalmas aulájában. A barátnőivel jött lefelé a lépcsőn, vidám volt, mosolyogva cseverészett velük. Nekem nem volt több előadásom, s mivel nemsokára dél, így gondoltam elmegyek ebédelni, valami közeli kis hangulatos falatozóba. Azonban nem tudtam levenni róla a szemem. Mióta először megláttam, a hatalmába kerített a szépsége, nőiessége. Karcsú, sportos alakja, hosszú, göndör szőke haja és tengerkék szemei. Feszes, izmos testén látszott, hogy rendszeresen sportol valamit, vagy edzi magát, Kemény mellei könnyedén ringtak a szűk búza alatt, karcsú hosszú lábainak szépségét a tűsarkúja alaposan kihangsúlyozta. Minden porcikám, de leginkább az altestem kezdett bizseregni a látványától. Első évfolyamra járt, míg én már a negyediket tapostam. Semmit sem tudtam róla, de éreztem, hogy meg kell őt kapnom. Addig-addig fogok ügyeskedni, amíg valahogyan csak megszerzem, fogadtam meg magamban. Láttam, hogy a lépcső alján puszikat vált a barátnőivel, s míg ők balra mentek, addig a szőkeségem pont felém tartott. Egy kóbor ötlettől vezérelve, én is elindultam feléje határozott léptekkel, s amikor mellém ért a vállainak ütköztem, mintha véletlen lenne, amitől így leesett a táskája, és a kezeiben tartott könyveket is elejtette.
– Bocsánat, ne haragudj, annyira szeles vagyok, nem sérültél meg? – kérdeztem kétségbeesést színlelve, és máris hajoltam le, hogy segítsek neki összeszedni a szétszórt cuccait.
– Nyugi, nincs semmi baj, nem fáj semmim, csak a könyveim. – szakadt félbe a mondattal, miközben szemeink találkoztak.

Lehet, hogy csak én képzeltem bele többet a dologba, de mintha valami szikra pattant volna ki közöttünk.
– Bocs, segítek összeszedni! – mondtam, miközben a torkomban dobogott a szívem, ahogy adtam a kezébe a kiszórodott dolgait.

Mikor mindennel végeztünk, még egyszer elnézést kértem tőle felállás közben, és máris nyújtottam felé a kezemet bemutatkozásképpen.
– Szia, egyébként Eszter vagyok, örülök, hogy megismerhettelek, bár nem volt valami kellemes belépő azt hiszem! – mondtam kedvesen mosolyogva rá.
– Szia, Zsuzsi vagyok, én is örülök neked, de hívj csak Zsunak, mindenki így szólít. Ne aggódj már annyit légy szíves, nem történt semmi, csak véletlenül összeütköztünk. – felelte kedvesen.
– Hova jársz? – kérdeztem tovább fűzve a beszélgetés fonalát, hátha kisül belőle valami.
– Elsőéves történész-magyar bölcsészkaros vagyok, és te?