Egy kiküldetés és következményei 3. rész - Befejezés

Reggel jókedvűen ébredtem. Gyöngyöm már készítette a reggelit a konyhában. Nyújtóztam egyet és elmentem zuhanyozni.
Reggelinél még beszélgettünk a napunkról Gyöngyömmel. Dolgozni is kell...
Idő volt, mentem munkába. Beérve a dolgozóba, örömmel üdvözöltek kollégáim, hogy megjöttem. Gyorsan intéztem az ügyeket. Hamar eltelt az idő.
Dél körül összefutottunk Katival. Nem tudom milyen szemekkel (haragos? dühös? ), de nem túl barátságosan nézett rám. Üdvözöltem. Alig akart válaszolni. Kiment a folyosóra. Utána mentem. Megvárt.
– Ide figyelj. Megmondtam, hogy kicsit hagyj békén. Holnap úgyis péntek van, lógj meg délben. Menj haza, de csendben menj be a lakásba. Aztán majd meglátod... – hadarta el.
– De mit? – kérdeztem értetlenül.
– Ne kérdezz össze – vissza. Csináld, amit mondok! – közölte megsemmisítő fensőbbséggel, majd faképnél hagyott.
Egy ideig csak néztem ki a fejemből. Na, vajon ez mi? Jó, vagy rossz?
Próbáltam a munkámra koncentrálni, de mit tagadjam, nehezemre esett. Egyszer csak leesett. Gyöngyöm megcsal! Különben mi az isten lenne ez, hogy menjek haza, csak csendben! Na, lett egy jó délutánom, estém és délelőttöm.
Munka után felfokozódtak a kétségeim. Átgondoltam mindent, de semmi gyanúsat nem tudtam felhozni Gyöngyöm esetleges hűtlenségére. Mindig időben otthon volt, igaz néha kicsit késett, mikor bevásárolt, de hát ahhoz is idő kell.
Így mentem haza, ezekkel a „csodálatos” gondolatokkal. Én értem szokás szerint hamarabb haza. Gyorsan körülnéztem a lakásban, hátha felfedezek valamit. Átnéztem Gyöngyöm szekrényét is, de semmi.
Hazajött, szokásos jó kedvvel. Csacsogott, én csak hallgattam. Egyszer csak megkérdezte:
– Hát neked mi bajod van? Történt valami? – kérdezte kedvesen, miután a vacsorát előkészítette. Odajött hozzám, megsimogatta a fejem. Nem húztam el. Törtem a fejem. Semmi nem jutott eszembe.
– Felhúztak a kollégák. Tudod a Tibi. Jól összevesztünk. – mondtam.
– Komoly volt? – nézett rám kérdőn.
– Hát annyira nem, de nagyon feltúráztattam magam. Majd elmúlik, megemésztem. – próbáltam hárítani a közeledését.
– Eszünk? – nézett rám vidáman, amitől még mérgesebb lettem. „Egészen biztosan megcsal. Azért olyan jó kedvű! ” – villant az agyamba. Felálltam és az asztalhoz mentem.