Gyönyörök tava

Van valahol a hegyek között egy erdővel övezett kis tó. Valóságos gyöngyszem, amit három hegy fog közre. Kevesen ismerik, minden népszerű pihenőhelytől meglehetősen távol esik. A legközelebbi főúttól még legalább egy órát kell kanyargós hegyi utakon autózni vagy motorozni, míg az ember odaér, ha el nem téved. Itt még főszezonban sincs tömeg, leginkább a közeli, egyre inkább kiürülő falvakból látogatják, nekik pedig éppen úgy jó, amilyen mindig is volt, ezért nem is nyomta rá bélyegét a XXI. század. Nincsenek büfék, puccos nyaralók, éttermek, panziók, zajos szórakozóhelyek. Csak néhány kisebb-nagyobb ház vagy horgász-tanya áll a parton, egymástól tisztes távolságban.
E kis tó partján áll a szüleimtől örökölt, még édesapám által saját kezűleg épített házikóm. Szüleim negyven-egynéhány évvel ezelőtt minden nyáron elhoztak ide, ahol elmaradhatatlan barátnőm, Judit társaságában gondtalan heteket töltöttünk. Itt tanított meg édesapám úszni, s itt próbáltam ki 8 éves koromban az anyukámtól nagy nehezen kisírt első ABC-búvárfelszerelésem is.
De nem csak szüleim és az egykori vidám nyarak emléke vonz ide évről évre. Tökéletes hely ez arra, hogy mindent – telefont, laptopot, televíziót – kikapcsolva magam is kikapcsolódjam, kiránduljak az erdőben, ússzam vagy búvárkodjam a tóban. Bár a vízben túl sok látnivaló nincs, sem egzotikus állatok, sem különleges vízalatti képződmények, roncsok, sem bármi egyéb, ami a búvárokat általában vonzani szokta. Ennek ellenére, vagy éppen ezért nagyon szeretek itt merülni – mivel éppen a felsoroltak hiányából adódóan – meglehetősen gyér a forgalom a víz alatt. Itt magam lehetek, szinte enyém az egész tó, szabadon élvezhetem ahogy körülölel a tökéletes csend és nyugalom.
Ugyan év közben is legalább havonta eltöltök egy-egy hétvégét itt, de ilyenkor leginkább az állagmegóváson van a hangsúly: takarítok, füvet és sövényt nyírok, a kertben rendezkedem. Pihenésre, feltöltődésre, a kedvenc hobbimra nagyon kevés idő marad. De amikor minden augusztusban magam mögött hagyva a várost, a tömeget, a munkát és eltöltök itt legalább 3 hetet, az minőségileg teljesen más, amolyan időutazás-féle kislánykorom letűnt világába. Itt mintha tényleg megállt volna az idő. Néha azt várom, hogy egy fa mögül édesapám lép ki mosolyogva, hogy úszni vagy kirándulni vigyen, míg a veranda felől anyu hangját hozza a szél, hogy hol csavargunk már megint, elhűl az ebéd.