Letícia, a szomszédunk 1. rész

-Uhhh... – fújtattam, miközben levettem egy újabb nagy, nehéz dobozt a platóról, és elindultam vele. Gyönyörű, tiszta ég volt, a nap forrón sütött a bőrömre, és bármikor máskor imádtam volna – de aznap nem.
Ma volt a költözés napja. A párommal éppen akkor döntöttünk úgy, hogy kiköltözünk Tatára, mivel ő új állást kapott egy helyi cégnél. Mindketten izgatottan vártuk ezt a költözést, tekintve, hogy az elmúlt néhány évet együtt töltöttük Pesten egy kis belvárosi albérletben. Én heti közel 100 órát dolgoztam, ő pedig a diplomájára készül.
22 évesen a barátnőm, Csenge, egy lenyűgözően gyönyörű egykori tornász volt, hosszú barna hajjal, formás lábakkal, elképesztő fenékkel és mellekkel. És most rajtam nevetett, csípőre tett kézzel, azzal a csodálatos mosollyal az arcán, miközben a ruháiból valami fél tonna súlyt tartva tántorogtam a bejárat felé.
– Jól tesz neked! Gyerünk, nincs már olyan messze...
– Könnyen beszélsz! Nem te viszed! – morogtam.
– Ugyan, ez neked is könnyű!
Ez valójában igaz is volt. Huszonhat évesen magas, széles vállú, rövid barna hajú voltam, körülbelül kilencven kiló, és az elmúlt évben elég keményen jártam edzőterembe. Mondanám, hogy az egészségem érdekében tettem, de igazából élveztem a tekinteteket, amiket minden korosztályú nőktől kaptam. Bár Csenge iránti odaadásomat fejeztem ki, hízelgőnek találtam az alkalmankénti Facebook-üzeneteket vagy üzeneteket is, amelyek a kezembe kerültek.
Szerencsés voltam, hogy egy internetalapú cégnél dolgozhattam, ami végül nagyon nyereséges lett, ami azt jelentette, hogy otthonról dolgozhattam, és a munkaidőm is elég rugalmas volt. Ez tette lehetővé, hogy ilyen távol jöjjünk a fővárostól, és megvegyünk egy házat Tata legszebb lakóparkjában. Ragaszkodtam hozzá, hogy találjunk egy olyan helyet, ahol van egy kis gyep, mivel vidéken nőttem fel, mielőtt a városba költöztem, és nem bírtam volna elviselni egy újabb minden zöld környezet nélküli lakást.
– Nézd, mégiscsak van itt valami neked!
Csenge hangja visszarántott a jelenbe, különösen a pajkos hangneme. Ezt a hangnemet csak akkor használta, ha valami olyasmit tervezett, amitől a farkam a nadrágom elejéhez feszült. Benyúlt a dobozba, és lassan előhúzott egy fodros rózsaszín bugyit az egész utca szeme láttára. Egy volt azok közül, amiket imádtam, amik annyira jól keretezték a fenekét, hogy szó szerint nem tudtam uralkodni magamon, amikor viselte őket.
– Mmm, úgy tűnik, még mindig van hatása...