Verseny előtt

A szoba sötét volt, alig világított be az udvari lámpa. Óvatosan lépkedtem az ágy felé a nyíregyházi Tanítóképző Főiskola koleszában, ahol az országos bajnokság alatt szállásoltak el minket, atlétákat. Ahogy közelebb értem, meglepetten ült föl az ablakhoz közelebbi ágyban fekvő alak:
– Hát visszajöttél?
– Megmondtam, nem? – mosolyogtam, ha nem is láthatta – Csak átöltöztem.
– Akkor itt alszol?
– Persze, csak szoríts helyet!

Az este vidáman indult, mivel az edzők nem értek vissza, senki sem tartotta be a tízórai takarodót, a szobánkban egy emelettel feljebbről érkezett srácokkal hülyéskedtünk, aztán átjöttünk egy barátnőmmel a folyosó túlsó oldalára, a gyaloglókhoz, kártyázni. Ahogy a hangulat lassan leült, mindenki visszatért a saját ágyába, csak nekem és Petinek nem akaródzott. Még vagy egy fél órát beszélgettünk mindenféléről, amikor elálmosodva felvetettem, hogy talán le kellene feküdni.
– Rendben – mondta –, de csak, ha maradsz. – Én pedig belül hangosan kiabáló vészjelzőimre rá sem hederítve, bólintottam.
– Jól van, de előbb elmegyek zuhanyozni.

Amíg a melegvizet folyattam magamra, rengeteg gondolat keringett a fejemben, gondoltam otthonmaradt barátomra, a fiúra, aki rám várt, és tudtam, régóta szerelmes belém, arra, hogy valamikor, úgy tűnik ezer éve, a megcsalás volt számomra az egyik legsúlyosabb bűn. Aztán ez elmúlt... Egy darabig néma csöndben feküdtünk egymás mellett, aztán bátortalanul beszélgetni kezdtünk, a másnapi esélyekről, az edzőtársainkról, az időjárásról. Én hanyatt feküdtem az ágyán, ő félkönyékre nehezedve figyelt. Szinte éreztem, ahogy tekintete végigsimítja arcom, és ahogy kínosan kerültük a szerelem témáját hirtelen, nem bírva tovább a szinte fojtogató feszültséget, megcsókolt.

Először csak hozzáérintette ajkait az enyémekhez, melyek meglepetésemben szétnyíltak, majd érezve, hogy nem tiltakozom, nyelvét lassan végigfutatta a számon, és lassan, mintha először tenné, finoman dugta be a számba. Az egész testem remegni kezdett, akárha az első csókom lenne... Erősen, kemény, határozott szájjal csókolt, míg végül kétségbeesett vággyal viszonozni kezdtem. Úgy éreztem, órák óta vonaglunk már, pusztán a csóktól, mikor elengedtük egymást, és a halvány fénynél csodálatos kék szemébe nézhettem.
– Nekem van barátom – sóhajtottam, félve, mit fog hozzá szólni...
– De eddig nem mondtad – különös hangsúllyal kérdezte-állította.