Ismertem egy lányt

Klárinak.

Kicsi volt, éppen csak vállamig ért, pedig én se vagyok egy kosaras termet. Teste formás, keble telt. Sohase hordott melltartót, így még ruhán keresztül is mindig örömet szerzett hullámzó mellei látványa. Vállig érő haja és szeme fekete, bőre viszont szinte teljesen fehér volt. Szemöldöke nem volt túl vastag, de orrnyergénél a szálak szanaszét álltak. Orra egyenes volt és nagyobb, mint amit arca mérete indokolt volna, ettől egy kicsit olyan hatást keltetett, mintha mindig szimatolna. Ha ugratni akartam, akkor kopónak szólítottam. Ilyenekkel azonban nem lehetett megbántani, – akkor persze nem is mondtam volna, – szinte teljesen hiányzott belőle a hiúság. Mondhatnánk erre, hogy könnyű neki, hiszen igen vonzó volt, de tapasztalatom szerint a csinos nők a leghiúbbak. Ő úgy viszonyult a saját testi megjelenéséhez, hogy ez van, akinek nem tetszik, keressen magának másikat. Öltözködésére viszont nagyon adott, mindig nagy odafigyeléssel vásárolta ruhaneműit. De valahogy ezt se hiú módon csinálta, ízléses holmikban érezte jól magát.

Fizikailag nem volt valami erős, hamar kifulladt egy kis megerőltetéstől. Próbáltam valami sportra rábeszélni, de nevetve elutasított, akkor még nem tudtam miért.
Elementáris bujaság sugárzott belőle, amitől a férfiak rajzottak körülötte. Ennek ellenére nem volt könnyen megkapható, csak a kevés kitüntetett részesült kegyeiben. Ha viszont valakit kiválasztott, akkor teljes odaadással vetette bele magát a kapcsolatba és sokáig kitartott az illető mellett még akkor is, ha már régen kiderült, hogy nem méltó hozzá.

Habzsolta az életet, de nem a rossz értelemben: nem ivott, nem drogozott.
A legkülönbözőbb művészetekhez vonzódott. Rendszeresen járt színházba, kiállításokra és koncertekre, sokat olvasott. De nem csak passzív befogadó volt, nagy lelkesedéssel zongorázott és festegetet is. Laikus volt – valójában angolt és németet tanított egy nyelviskolában –, de szerintem volt tehetsége az alkotáshoz is. Különösen a képei tetszettek. Első pillantásra realistának tűntek, de mindig volt bennük valami nem élethű, valami nem fényképszerű, amitől a képek életre keltek.
Szeretett világot látni. Európát már bejárta, csak Albániában és Finnországban nem volt még. Nagy álma a távol kelet volt: Kína és Japán.
Imádott enni – aki nem ismerte, mindig meglepődött, hogy milyen mennyiséget magába képes tömni ez a csöppnyi teremtés. Teljes átéléssel tudott aludni, szinte képtelenség volt felébreszteni.