A+ A-

Keserű bilincsek

Lassan másfél éve ismerem, amióta idejöttem a céghez. Már a kezdetek kezdetén kialakult közöttünk a kölcsönös szimpátia, amikor a szerződés aláírása után a főnök azt mondta, menjek oda hozzá, majd ő megmutatja, mi lesz a feladatom. Megtaláltuk a közös hangot, és tudtam, hogy Vele nagyon jól ki fogok jönni. Az első héten, amikor munkába álltam, szabadságon volt. Felhívott, hogy összevesztek a párjával, és írt neki egy levelet, mielőtt még elment volna arra a pár napra. Megkért, hogy nézzem meg az emailjeit minden nap, és ha levelet kap tőle, olvassam el nyugodtan, és hívjam fel, milyen választ adott. Rendkívül jól esett a bizalma, mert ismeretlenek voltunk egymás számára, és ennek ellenére megelőlegezte nekem. Sajnos a párjával szakítottak, rossz volt lehangoltnak látni, bár ekkor még, mint embertársamat sajnáltam, hogy így kell "szenvednie".
Soha nem alkottam nők terén ideálokat, nem láttam értelmét. Nálam, ha léteznek is bármiféle kategóriák, "vagy tetszik, vagy nem"-re oszthatók fel. Egyszer arról beszélgettünk egy társaságban, hogy először külső alapján választunk, nem kerülhetjük el. Akkor egyikőjük -aki mára az egyik legjobb barátom- azt mondta, ez tévedés: mikor azt hisszük, hogy az alapján döntünk, ahogy egy lány, nő, hölgy kinéz, hibázunk, mert valójában a belső kisugárzása, a lelkének alakjára kivetített finom lenyomata fog meg minket, amely az egész lényét áthatja. Mondhatják a barátaink, hogy egyik vagy másik milyen jól néz ki, és tényleg, külsőre mindez igaz is, de nincs meg számunkra a szikra, amely ahhoz kell, hogy az első pillanatban magával ragadjon egy furcsa, meg nem érthető érzés. Szóhoz sem jutottunk, annyira mély bölcsességről tett tanúbizonyságot, hogy csak egyetérteni tudtunk vele.
Őróla nem gondoltam volna, hogy meg fog tetszeni, de megbizonyosodhattam az ellenkezőjéről. Az élet kérlelhetetlen tanító. Nem kívánt próbatételek elé állít minket. Ahogy egyre jobban megismertem, egyre gyönyörűbbnek és szebbnek láttam őt. Ebben a lányban egy különös kettősség lakozik: egyszerre van meg benne a nyár adta hevesség, temperamentum, határozottság, és az ősz nyújtotta csend, szelídség, béke, nyugalom. Mintha a szemei színe is ezt tükrözné: egyszer egy képeslapon, majd születésnapjára is megírtam, hogy zöld-borostyánszín szemei az őszbe forduló táj lelkületét igézik. Ott van még benne a nyár tüze, zöldjének kísértése, és az ősz idilli tarkasága, lényének minden rezdülése eszerint mozog, bontakozik ki a nagyvilágnak.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem képezi vágyaim, erotikus fantáziáim tárgyát. Nehéz nap mint nap úgy a közelében lenni, hogy nem kaphatom a karjaimba, nem csókolhatom, nem kényeztethetem minden porcikáját, nem hallhatom a kéjtől fűtött sóhajait. Szeretnék örömet szerezni neki, hogy élvezze azokat a pillanatokat, amiket velem töltene. Ha odamegyek az íróasztalához munkaügyben, mindig leguggolok, letérdelek a széke mellé, hogy soha ne érezze azt, hogy sürgetem, vagy azt, hogy fölötte állok. Szerintem, valahol legbelül a szívében sejti, sőt! tudja, miként tekintek rá. Azonban minden marad a kölcsönös megbecsülés és rokonszenv keretei között. Neki már vőlegénye van, közös házuk, sokan szívtelennek tartanának -talán még én is saját magamat-, ha megjelennék a színen, helyt követelve az életében.
A feszültség folyamatosan nőtt közöttünk. A csendes patak is kellő magabiztossággal tör előre, míg egyszer dübörgő folyammá nem válik. Egyre nehezebb titkolni előtte bármit, a mosolya mögé nem létező vágyakat látva. Egy kora tavaszi, ragyogó napsütéses nap volt, mikor szinte kirángatott magával szünetre a szabadba, az épület mögé. A márciusi idő szótlan hűvöse fogott közre minket, mely még a tél fagyos leheletétől volt terhes, jeges ujjai belemartak azokba, akik kimerészkedtek a házaikból.
Kérdően tekintett rám, szinte követelőzött a szeme. Arra kért, valljak színt, mondjam meg, miként érzek iránta. Mondani akartam valamit, de elakadtam a szavam, mindenem leblokkolt, nem tudtam, mi tévő legyek. Közelebb lépett, és megcsókolt. Váratlanul ért. Csodás érzés volt, ahogy puha, selymes ajkai az enyéimre fonódtak. Húszas éveim közepén végre megkaptam életem első csókját egy olyan lánytól, aki bármikor képes arra, hogy elbűvöljön. Esetlennek éreztem magam, féltem, hogy észreveszi ezt rajtam, hogy csalódást okozom neki. Az egész testemet elöntötte a bizsergés, éreztem, ahogy a farkam megmerevedik. Ő azonban egyre csak csókolt és csókolt, nem törődve lelkemben kavargó zűrzavarral, a félelemmel vegyes örömeimmel. Megfogtam a derekát, hagytam, hagy vezessen.
Hosszú percek után szétváltunk. Abban a két borostyánkőben láttam, hogy mindent megértett. Újra közelebb hajolt, de gyengéden a szájához tettem az ujjaim. Mondtam neki, ha tovább folytatjuk, elsülök, és az mások -a bentiek- által is érezhető lesz. Elmosolyodott, adott egy alig érezhető puszit, kivonta magát a kezeim közül, majd magamra hagyott. Sírni és nevetni lett volna kedvem.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.62 pont (13 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 A57L 2014. 08. 24. vasárnap 09:52
Szép történet.
#3 listike 2014. 04. 5. szombat 09:13
Ez így nem tetszett.
#2 genius33 2013. 03. 22. péntek 10:27
Egészen jó.
#1 Törté-Net 2008. 02. 16. szombat 00:00
Mi a véleményed a történetről?