A+ A-

Esőcseppek az ablakon

Már előbújt a falevelek közül a sötétség és az utcákon kibontották fényszirmaikat az oszlopok sárga üvegvirágai. Hideg, őszi eső kopogtatott a szobák ablakain és a szél kegyetlen játékot játszva, hol innen, hol onnan csapott be a járókelők ernyői, kabátjai alá.
A lány a szobájában ült. Gondolataiba, emlékeibe mélyedt. Az elmúlt napot, a munkát, az üzleteket, az utcát, az őszt, a hideget már maga mögött hagyta. Valami régi tavaszban járt, amikor úgy érezte él, amikor még azok a szemek nevettek rá, még azok a karok ölelték. Akkor boldog volt. Boldog, mert hallotta az Ő hangját, látta az Ő nevetését, érezte az Ő csókját és az Ő szeretetét. ...mert akkor még azt hitte, hogy az Ő szeretete örökké tart majd.
Máskor is volt, hogy megszűnt egy-egy számára fontosnak hitt kapcsolat, de egyik sem hagyott ilyen mély nyomot benne... Most csak eltelnek a napok szinte észrevétlenül és az egyedül töltött esték magánya, mintha valami áttetsző burába zárná. Tudja, hogy nem így kellene, nem kellene egyedül lennie és hívják is sokan, sok felé...
De az emlékek fogva tartják... már közel egy éve... azóta még őszintén, tiszta szívvel mosolyogni sem tudott senkire...
Most is csak ül az ágya szélén és valami kedves régi emléket próbál felidézni. A szobát betöltik a hangszórókból előtekergő dallamok. Lágyak és bizsergetőek. Szinte ez az egyetlen dolog, ami a valóságból elér hozzá. Már megfürdött, de köntöse alatt nem volt meztelen. Fel vette legszebb fehérneműit, mintha most is őt várná. Mintha azt remélné, hogy belép az ajtón, átöleli és miközben csókokkal borítja el, kezei ezer örömet adva fedezik fel csodásan felékített, vágyaktól égő testét.
Gondolatai közben lassan végig simította a nyakát és a combját. Ettől a köntös kicsit szétnyílt és az állólámpa halvány fénye szabadon suhant végig előbukkanó selymes bőrén, feszes harisnyáján, hátracsukló fején. Végig feküdt az ágyon, lábait felhúzta, szeme becsukódott, a fejét hátrahajtotta... és látta, amint Ő hajol fölé... amint közeledik a szája, már érezte az érintését...
Hírtelen, valami koppant az ablakon. Nem olyan szúrósan, de mégis lágyan... mint az eső, hanem tompán... A lány kinyitotta a szemét és az ablakra nézett. Az üvegen árnyak kergetőztek, amint a falevelek között odáig ért az utcai fény... de mintha valami megtörte volna ennek a levél-táncnak a ritmusát, mintha egy árny másként mozdult volna. A lány nem tudta, hogy látott-e valamit vagy csak a képzelete, a szél és az eső játszik vele. Felkelt az ágyról és az ablakhoz lépett. Kinézett, de nem látott semmit. Az utca és a kert üres volt. Már szinte vissza fordult a szoba felé, amikor tekintete megállapodott az egyik kis kövér eső cseppen, amely az ablak üvegén éppen indulni készült, hogy valahogy elérje úti célját, a földet. Kicsit remegett rajta a megtörő fény, amint erőt gyűjtött, majd lassan, tétován elindult. A lány figyelte. Nem tudta miért, de valahogy magához láncolta a tekintetét ez a csöppnyi tenger. Az esőcsepp egyre lejjebb jutott. Girbegurba utakat írt le, meg-meg állt, majd csatlakozott hozzá egy-egy másik csepp és ketten új erőre kapva rohanni kezdtek tovább, majd ismét lassult és újra kanyarok és megint egy új csepp... :mint az emberek az életben, gondolta a lány. Közben a csepp már leért egészen az ablak aljára. A lány lenézett és hírtelen az esőcseppen, az üvegen, az ablakon túl meglátott egy alakot. Kint kuporgott az ablak alatt. Felhúzott lábakkal ült. Háttal a falnak. Fejét a térdére hajtotta és fekete hajáról alácsorgott az eső.
Amint a lány észre vette egy pillanatra megrettent, de meglepetten vette észre, hogy nem érez félelmet. Valami izgatott kíváncsiság kerítette a hatalmába. Csak nézte az alakot és szinte önkéntelenül az ablak kilincsére tévedt a keze. Lassan kinyitotta a két üveg szárnyat. Az alak mozdulatlanul ült. Biztosan hallotta mi történik, de nem mozdult, mintha azt hinné, remélné nem fogják észre venni. A lányt megcsapta a kívülről beáramló nyirkos levegő. Kicsit összébb húzta köntösét és előre nyúlt. Megérintette a teljesen átázott, összetapadt fekete hajtincseket. A fej kicsit felemelkedett, lassan oldalt fordult. Két nagy barna szem nézett a lányra. A szemekben szelíd tűz lobogott. Talán ez a belső tűz tette, hogy a fiú, bár teljesen átáztatta már a kegyetlenül hideg eső, mégsem vacogott. A lány megsimogatta a fiú arcát. A rátekintő szempárból valami bársonyos melegség járta át. Lágyan érintve az arcot felemelte a kezét. A fiú követte a mozdulatot és felállt. A lány megfogta a kezét és hátra lépett a szoba felé, miközben tekintete egyetlen pillanatra sem szakadt el a fiú melengető, rajongást árasztó tekintetétől.
Már mindketten a szobában álltak. A lány még mindig fogta a fiú kezét. Az átázott ruhából nagy, kövér cseppek hullottak a szőnyegre és pillanatok alatt eső áztatta sötét folt rajzolódott ki a vörös minták között. A lány eloldotta derekát átfogó övét, és köntösét hagyta lehullni a vállairól. A fiú is megszabadult nedves öltözetétől.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.43 pont (7 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 vakon53 2016. 03. 29. kedd 14:11
10 Pont!
#3 zsuzsika 2016. 03. 14. hétfő 15:29
Közepes.
#2 Torkos 2007. 10. 5. péntek 08:19
....és én is mosolygok. Jó volt veled. Megérintett ez a történet. Van, hogy az ember egy kicsit halni készül, és olyankor fogódzót keres. Az emlékek tarka tengerében nincs remény. A múlt az elmúlt. A remény lassan hízik és időnként megmegáll, mint az esőcsepp, vagy a könnycsepp az arcon. De egyre hatalmasabbá válik és ezzel egyre könnyebbé a szív. Már közelít egy szempár, majd egy remegő kéz, és lassan, nagyon lassan a többi testrész. Az öröm is moccanni készül, már tart feléd a mindent elsöprő orgazmus. Ilyen lélekkel nem lehetsz és nem is vagy egyedül. Én, ha csak lélekben is, de mindenképp veled tartok.
#1 Törté-Net 2007. 10. 5. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?