A+ A-

Álom a szigeten

A Nap most is forrón sütött. Felhevítette az apró szemcsés homokot. Lába belemélyedt ebbe a forró, szinte tüzes szőnyegbe amikor kilépett a fák árnyéka alól. A tenger felé sétált. Ahogy közeledett a homok egyre nedvesebbé, egyre hűvösebbé vált és egyre jobban egymáshoz tapadtak a szemcsék. Nem gurultak szét a talpa alól és nem engedtek utat, felszaladva bőrén, hanem egyre szilárdabban tartották meg a súlyát. Ahogy közeledett a minduntalan eléje szaladó végtelen óceánhoz, az már néha el is ért a lábaihoz. Körbe szaladta, fel-fel csapott a lábfejére és vissza húzódott. Kicsit még előre sétált. Most már a hullámok megkerülték, végig simították a bokáját és a háta mögött a lábnyomait feltöltötték enyhén habzó szürkésnek tűnő vízzel. Amikor megint visszaszaladtak a nyomokban megmaradt egy kis darab óceán.
Megállt. A hullámok a combjára vágtak, amikor előre törtek. Mintha űzték volna vissza a szigetre. Amikor ismét összehúzta magát a víztömeg, akkor sem hívta magával, hanem inkább a part biztonságát éreztette vele, ilyenkor növekvőnek érzete a súlyát. Állt. A végtelent nézte. A semmi-kékeket. A víz és az ég szinte egyszínű foltját, amint elterülnek és befedik a fentet és a lentet. Nem is volt más rajtuk kívül. Csak állt ott. Szeme belefájdult a nagy nézésbe. Összeszorította szemhéjait, az arcizmait hogy szinte fájt. Lassan hunyorogva nyitotta ki újra a szemeit. Nem látott most semmi kéket, csak színes karikák ugráltak a szemei előtt. Szédült. Nagyot lélegzett a kissé sós ízű levegőből. Kezeit a hűvös vízbe merítette és magára locsolt belőle néhány maréknyit. A vízcseppek kellemesen hűsítették forró bőrét és visszazuhantak társaikhoz. Néhány azonban megtapadt a testén és csak lassan csorogtak vissza. Csillogtak. Visszatükrözték a fiúra eső napsugarakat.
Nagyot sóhajtott. Megfordult és visszalépkedett a parti forró homokra, amelynek szemcséi, most szinte felkúsztak a lábán és nedves rétegként lapultak. A szinte vakítóan fehér homokon sötét, alaktalan foltokat hagyott maga után. Az árnyékba ért és az óceánnal szemben leült. Lábait felhúzta, a térdét átölelte és a vizet, a szigetre futó hullámokat figyelte. Milyen nyugodtak és milyen kitartóan szaladnak újra és újra előre, mintha húznák magukba a szárazföldnek ezt a kis darabját. Egy pillanatra felrémlett előtte, ahogy a szigetet elmossa a végtelen nedvesség, ahogy egyre kisebb a hely és Ő csak tehetetlenül nézi a semmibe eltűnő homokot, a fákat, a sziklákat. Míg végül már csak akkora helye marad, hogy állni tudjon rajta. Megrázta a fejét. A víz egyre csak jött és ment. Megpróbált kiválasztani egy hullámot és követni a szemével. E közben szinte ringatózott. Előre-hátra, előre-hátra... Hírtelen a hátára feküdt és lehunyta a szemét.
Mennyi ideje is van már itt? Egy hete, egy hónapja, egy éve... 23 napja. Úgy rémlett neki, hogy jól emlékszik. Kinyithatta volna a szemét, hogy megnézze a mellette lévő fa törzsét. Hiszen minden nap ide járt, amióta a szigetre vetette a víz és minden nap húzott egy-egy vonalat a törzsbe. De nem nyitotta ki. Nem számít mennyi ideje van itt. Érdekes, de most is, mint minden nap azt érezte, hogy csak rövid időt kell a szigeten töltenie. Semmi alapja nem volt az érzésnek, hiszen amióta itt van, még soha nem látott hajót, vagy repülőt. Mégis bizton érezte, ha mostanában kicsit kevesebb meggyőződéssel is, hogy igaza van.
Az óceán ostromló, monoton hangjai, mintha kissé megváltoztak volna. Valahogy furcsán megtörtek, mintha visszaverődnének valamiről. Hanyatt fekve, behunyt szemmel figyelt a hangokra. Igen a muzsika monoton egyhangúságát megzavarta valami. Felkönyökölt és a part felé nézett. Úgy érezte, azonnal fel kellene ugrania, de teste nem mozdult. Szinte megbénult a látványtól. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy az agy nem adott semmilyen parancsot. Az óceán felől egy alak közeledett felé. Hajónak, csónaknak, vagy bármilyen tárgynak nyoma sem volt a közelben. A közeledő alak egy nő volt. Karcsú, ruganyos járású. Mást nem is igen tudott kivenni, mert a napfényben ragyogó víz és homok annyira elkápráztatta, hogy az árnyékos arcnak és testnek csak a körvonalait és a vállig érő lobogó hajat tudta kivenni. Fekve maradt.
A lány oda ért. Megállt előtte. Most láthatta, hogy mosolyog. Letérdelt mellé. Bal kezét a tarkója alá tette, jobb kezével pedig gyengéden hátra nyomta a vállát. Engedelmesen lefeküdt. A lány megsimogatta az arcát. Derűsen nézett rá és egyre közelebb hajolt. Becsukta a szemét. Érezte, a forró ajkakat, érezte a csókot...
Felemelte a kezeit. A lány haját érezte az ujjai alatt. Közelebb húzta magához, miközben egyre vadabbul csókolta. A másik keze a lány dereka felé indult. E közben furcsa érzése támadt. Valahogy, mintha csendesedett volna a tenger moraja, mintha a szél sem olyan erősen szalad volna végig a bőrén és a hátán is az apró szemcsék csiklandozása helyett valami simát érzett. Mindezek persze most nem számítottak, eljutottak a tudatáig, de elvesztek a csók mindent elsöprő élményében.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.7 pont (10 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#2 Torkos 2007. 10. 5. péntek 10:47
A kábulat furcsa hangulat. Az ember csak eszmélni igyekszik, de nehezen tér vissza. Ott tartja a mámor valahol... Távol a mocskos világtól... De visszatérni mégis érdemes! Hozzád!
#1 Törté-Net 2007. 09. 30. vasárnap 00:00
Mi a véleményed a történetről?