Vihar gyermeke, semmi lánya

Néhány éve történt. A tónál nyaraltam, ahol szoktam. Ez egy nagy tó, vidéken. Jó hely. Meleg szokott lenni ott, burjánzik a természet. Tükrén a madarak alacsonyan szállnak, hogy elkaphassák a szúnyogokat, a gólyák pedig békákra vadásznak fiókáik számára, vacsora gyanánt. Télen nincsenek itt, mert akkor elköltöznek, ilyenkor viszont megkapóak és bájosak. Csak néha lekakilják a kocsim szélvédőjét. Ám én ilyenkor csak mosolygok.

Emlékszem, kedd volt, és július. Esteledett. A kinti asztalnál ültem, miközben a tájra szürke fátyol ereszkedett, ahogy a napot elnyelte a hegygerinc. A tücskök ciripeltek. Kibontottam egy sört, azt kortyolgattam, miközben tüzet raktam. Virslit sütöttem, hogy megegyem mustárral. Csakhogy közbejött valami. Egy gyönyörű lány.
Az erdő felől érkezett, egy ösvényen. Hátizsák volt rajta, nyakában iránytű lógott. Szőke volt a haja, mint a kánaáni méz. A bőrét nem láttam, de tudni lehetett, mennyire selymes az érintése. A szemében ott ragyogott az esthajnalcsillag. Fura volt, de egy pillanatra azt hittem, szerelmes vagyok belé. Pedig nem is ismertem.
Letettem a virslit és a sört, és odasétáltam hozzá. Ő úgy tett, mintha nem venne észre. Egy dalt énekelt:

Lenyugodott a nap
Nevedet suttogó hegyeken át
Közeleg árnya a télnek
Fogadd el
Éjszakák urának áldozók akaratát
És őrizd meg magad szépnek

Csodálatos, édes hangja volt. Hirtelen úgy álltam ott, mint egy villámsújtotta cserje. S csak akkor vett észre.
– Szia – köszönt könnyedén. – Ugye nem lösz le birtokháborításért? Azt hiszem, kicsit eltévedtem.
Megrökönyödve néztem rá.
– Manapság nem szokás lövöldözni.
Mosolygott.
– Aha. Az jó. Rég jártam erre... akkor még előfordult.
– Aha.
Hallgattunk picit. Zavarban voltam, de azért felmértem a lányt közelről is. Rövidszárú, kopott farmer volt rajta, combja izgatóan kivillant. Mellei egy top alatt domborodtak. Hihetetlenül csinos volt, és hatalmas hatást gyakorolt rám. Ezt nyilván érezte ő is, de nem látszott, hogy zavarná.
– Épp enni készültem – nyögtem ki végül. – Nem kérsz egy virslit?
Úristen, gondoltam, mekkora barom vagyok. Még a végén félreérti. A lány azonban csak mosolygott, kivillantva vakító fehér fogait.
– Köszönöm. Valóban éhes vagyok. Nem ettem úgy tíz éve.
Zavartan bámultam rá.
– Úgy érted tíz órája.
– Ja, igen, persze – nevetett. Szemében ismét felbukkant a Vénusz.