Egy téli délután

December van. A hó nagy pelyhekben hull, de a földre érve azonnal elolvad, mert hiába van tél, az idő derűsnek mondható. Az ablakban állok, meleg, kötött pulóverem finoman cirógatja nyakam, kezemben kávé gőzölög. Már vége a karácsonyi hajcihőnek, a fenyő ugyan még mindig ott roskadozik a rengeteg dísztől a lépcső alatt, de már minden ünnepi hangulatom elmúlt... Lehet a fáradtságtól, vagy egész egyszerűen csak azért, mert soha életemben nem jelentett nekem annyit a karácsony, mint másnak.
Még mindig az ablak ellőtt iszogatom a kávém... Egyfolytában csak arra gondolok, hogy nem helyes amit teszek... nem érdemli meg, hogy így bánjak vele... 6 év után. Mindent megtett és megtesz értem a mai napig. Szeret, sőt rajong értem. Leteszem a kávét a párkányra, összefonom a karjaimat és várok... Hogy kire? Nem Rá, arra az emberre, aki az életét adná értem, hanem arra, akinek valószínűleg csak egy-és ez a lényeg – csak egy leszek a sok közül az életében.

De furcsamód nem bánom. Ha mellette vagyok, minden porcikám kívánja őt, az illatát, az érintését, a teste melegét. Várok. Várom, hogy megszólaljon a csengő. Lassan telnek a pillanatok, és mindvégig hullámvasutat játszanak az érzelmeim. Hol arra gondolok, nem tehetem, hol arra hogy ennyi nekem is jár az életben.
Már az ajtó előtt sétálok fel, s alá... Mikor hallom egy kocsi motorját... Hirtelen felgyorsul a szívverésem, tágra nyílt szemekkel nézem az ajtót. De hiába várom a csengőt, csak a zárban elfordított kulcs zaját hallom. Belép Ő... A párom... Nem rá vártam, nem is értem hogy kerül ide, hiszen úgy volt, egy hétre el kell utaznia, a szilvesztert sem itthon tölti. Szemlátomást ő is meg van lepődve...
– Hello drágám! – és csókot nyom a homlokomra, álcázva gyorsan kíváncsiságát, miért álltam fél méterre az ajtó előtt.
– Szia... Mondd, hogy-hogy itthon vagy? – fordulok felé, mert ő már a ballonkabátját veszi le a nappaliban...