Végtelen

Amikor férje megkérdezte tőle, mi volt élete élménye, a nő nem volt képes válaszolni.
Agya feldobott néhány gondolatot, mely válaszul szolgálhatott volna. Szikrázó fényben villódzott mind, akár a sarki éjszaka, de valami legbelül tiltakozott az ellen, hogy nyelve bármelyiket is lefordítsa szavakra. Ilyen kérdésre csak őszinte választ lehet adni. Ő nagyon szeretett volna őszinte lenni a férfihez, akit szeretett, de nem volt képes rá.
Vannak dolgok, amik túl hatalmasak ahhoz, hogy kimondott szavak kifejezhetnék.
A beszélgetés szeretkezés után, az ágyban zajlott; ám a VÉGSŐ KÉRDÉSRE a nő nem tudott feleletet adni. Így aztán, miután férje nem erőltette tovább, és elaludt, a nő is úgy gondolta: elalszik, és elfelejti a kérdést, elfelejt mindent, mert a puha karmokat érzett, melyek megcsiklandozták szívét, és nem akarta, hogy azok a karmok megvaduljanak, mint a kismacskáé, aki kölyökként csak játékból csinálja, de aztán, aztán, amikor felnő, már vért is ejt, s bevadulva akár a szemed is kivájja, valamit, ami fontos neked, de a nyugalom, szíved nyugalma még annál is fontosabb, hát aludjunk
(aludjunk)
és felejtsük el az egészet.

Ám amikor az óra a hajnali kettőt is elütötte, s a hosszan visszahangzott verejtékben úszó érzékeiben, akkor rájött, hogy nincs visszaút, a kapu nyitva, s az elfeledett emlékeket új életre lehelte néhány ártatlan szó – emlékek görögtek elő, hangok, égszínkék szemek
(az ég szemei a hatalmas égé, amely figyelt, míg te
míg te a tested)
de főleg a hangok, az ajkáról pattogzó hangok, a hangja annak, amely közeledett,
és zsigerei megfagytak tőle a meleg júliusi fényben
(________)
A nő felkelt, és cigarettára gyújtott. Érezte férje nagydarab melegét nyugodt álmát a nyitott ablakon beáradó lonc illatát
(a kukoricát, a tengeri édes izzadtságot
fiatal harmatos bőrt)
és hogy erős. Erős emlékezni. Az ablakhoz nyomja az arcát, és kinéz a kertre, amin nem ragyog a hold. Az ég tündöklő csillagokkal mered rá. Arra gondol, miért történt így
(na miért, fiatal voltál, emlékszel, a tested zsenge friss gyümölcs, a fiúk haraptak volna, mint a barackot, de te nem akartad, féltél, féltél, de szabad voltál, emlékszel, mindig arra gondoltál a VÉGTELEN VAGY,
VÉGTELEN,
És magadhoz ölelted a nyarat)

Magadhoz ölelted minden évben, amint a kis pattanások mellekké serdültek, és öledből havonta kiömlött a vér zuhataga, és más is
(a nedvek a lüktetés az élet),