A+ A-

Néha...

Néha léha lepedők és lomha takarók lágy takarásában ébredek ismeretlen szép szemek vággyal teli sugarában. Gyűrött emlékeim, mint édes papírból gyúrt galacsin rejtik a tegnapot, az alkohollal átitatott rostokon. Ki vagy te gyönyörtünemény? Ki lakik szép testedben? Kérdezem csak magamtól, és csodálom önnön másságom, azt, aki szesztől tehetetlen agyával ilyen csábításra képes. Vajon milyen lehetek, amikor ittasan korlátaimat vesztve magam csábítok?
Magam, aki én vagyok, feloldott külsőm meztelen valójában. Nem ismerem azt a valakit, aki ugyan én vagyok, de sohasem találkozunk. Én akkor megyek, amikor ő jön, nincs felület, amin közös létünk kezet foghatna. Nézem a lányt, eszementen szép, a lelke cirmos, a feneke kerek, bőre tejfel. Innom kellene valamit, mert szavamra vár, a tegnapira, arra a szépre, amiről azt hitte, hogy a szó, ami hallik, a testemből származik, így egyenlő velem. Mondanom kellene valamit, úgy, mint tegnap éjjel, de nem törhetem meg a varázst, inkább csak hallgatok, mint bölcs varázsló a leleplező kérdés után. Ha, szép kocsim lenne és flancos nyaralóm, talán józanul karcos szavaim korlátain átugorhatnánk, de rozsdától vacogó autóm albérletbe vezető lovas hintaján kevés lenne a szesztelen szövegem kétes magyarázata. Édes kincsem, angyalszemű lánykám, mondd meg kérlek, hogy mi áron rohannál velem a hétköznapok szürke falának konok fejjel? Mi lenne az, amiért józan eszem egyszerű fonalát összegabalyítanád saját aranyzsinóroddal?
Felkönyökölök, nézem hibátlan szemöldökét és paradicsomajkát. Beszél, érdeklődik, kívánságom lesi. Igen, egy kávé jól esne, mondom, ebből baj nem lehet, talán a nagyok is így mondják. Meztelen testéről ledobja a takarót, feláll, nem szégyenkezik, mosolyogva néz rám, tudja, hogy mozgó testének látványa örömet okoz nekem. Örül, hogy örülök, boldogságunk pillantásunkban válik valósággá. Anyám! Temetem kezembe arcom, amint már nem lát. Mit vétkeztem én? Miért nem vagyok olyan, mint részegen? Sokan kötekednek és bántják a világot, ha isznak, én csak csábítok. De, ahogy józanon rendes, aki tegnap még pofán vert, és bocsánatodért esedez, én suta bohóccá válok, minden csábítók ellentéteként. Verjen az isten korai halállal, inkább, mint efféle kínnal. Legyek inkább pap, vagy befele fordult megszállott, de szép nők érintését ne kövesse kiábrándult másnapi mosoly.
Nem érdekel, kell a nő, megvadulok a szépségéért. Amíg a kévét várja, azt a szörcsögő fekete levet, amit az alumínium szerkezet köhög ki magából, szétnézek. Ruhátlan kóválygok az ismeretlen szobákban keresem a forrást a bárszekrényt, a lehetőséget, hogy én legyek én. Találok valamit, valami brandys kotyvaszt, valamit, ami nem kellett ez idáig senkinek. Mindegy, csak alkohol legyen benne, csak had lehessek megint én, aki ugyan itt van mindig, de a falaim megmásítják szavait, gátlásaim átírják gondolatait.
Fémtálcán hozza a keser fekete levet, a cukrot és a tejet kis ibrikekben mellékelte, hogy kívánságom szerint adagolhassam. Még mindig mezítelen, ő egy angyal, aki hozza az isten reggeli italát. Fejemben érzem, hogy kezdődik az őrségváltás. Megy a bohóc, és jövök én. Én jövök, akit tegnap megismert lány, a lány, aki zsenge és csodafeszes, és mindjárt itt lesz az is, aki neki kell. A forró csészét két tenyerem közzé szorítom, mint aki fázik, és már mosolygó szemmel nézem őt, mint a tegnap derekán, amikor megpillantottam a bárszékből. Lerakja fekete italát, és szemem sugallatára pőre mellét simítja csábítón. Pont úgy, mint tegnap, persze akkor még csak a szöveten át, kacér pillantások kihívó tüzében. Itthon vagyok! Érzem, hogy megint hatással vagyok, leomlott falaim adta szabadságában gátlás nélkül garázdálkodhatok. Mondom gondolkodás nélkül a vicceset a kábítót, dicsérem és csábítom. Ahogy mondom milyen a bőre érintése, közelít, ahogy mondom milyen csókja, megérint. Nem kell simogatni, mert remeg, nem kell semmit tennem, mert testemre heged. Hozzám húzzák testét a szavaim, eggyé leszünk, mint a folyó és a meder. Mocorog és ölel, dörgölődik és szeret, akar és kíván, beterít, mint az édes lekvár. Mágia és varázslat, trükk és szemfényvesztés, csak a szemeim nézzék, mert csalok. Bár a megoldást nem ismerem, a bűvész még is én vagyok. Magamra öltöm valós énem ideiglenes álruháját, és már is varázsolok.
Abraka-dabra, legyen lány az ágyba. És lesz! Lesz, amíg maradok, amíg a szesz magamnál tart. De tudom, hogy eljön még mámorosan az a pillanat, amikor azt szeretném, hogy engem szeressen, engem, aki nem csak ilyen vagyok, mint ahogy megismert. Engem, aki koptatom a szürke aszfaltot, aki zsömlét eszem kolbásszal, és hangosan horkolok. Engem, aki jobban szereti őt józanon, mint részegen, csak nem pont úgy mondom reggel, mint a mámoros éjjelen. Nem szeretem látni a szemek hajlatában azt a kis kérdő ráncocskát, ami azt kérdi, hogy, tényleg ez az a pasi, aki tegnap kellett nekem? Ha ez megjelenik, tudom, hogy nekem végem, tudom, elszállt minden porszem, amit elhintettem.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 3.11 pont (9 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 papi 2015. 01. 22. csütörtök 22:24
Egész jó
#4 A57L 2013. 11. 16. szombat 05:13
Nem rossz.
#3 Reb 2005. 08. 17. szerda 08:47
kifinomult, bár néhol giccses... de azért nagyon tetszett!
#2 gandi 2005. 08. 17. szerda 03:29
"Magam, aki én vagyok, feloldott külsőm meztelen valójában. Nem ismerem azt a valakit, aki ugyan én vagyok, de sohasem találkozunk." "Ő még nincs itt, talán a holdon jár, apró ugrásokkal repked a napfényes semmiben" Mi ez a baromság?
#1 Törté-Net 2005. 08. 15. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?