A+ A-

Bűvös szerelem

Ez a nap is olyan volt, mint a többi pénteki nap, amelyet már végigéltem egyetemi éveim során. Minden pénteken hatkor felcuccolok a hátizsákomba, elhagyva a kollégiumi szobát, csakhogy hazaérjek kis falumba. Nyugodtan sétáltam az állomás felé, gondoltam, van még egy órám. Mikor kiértem a vasútra, meglepve érzékeltem, hogy egy árva lélek sincs ott.
Körülnéztem:
A peronon egy újságpapírt fújt a koranyári langyos szél, a váróban égtek a lámpák, a pénztáros sehol... Nahát! Máskor tolongani szoktak!
Kiálltam a peronra, vártam a vonatot. Semmi. Még mindig semmi. Már be kellett volna állnia, két perc múlva hét. Az idő végtelenül lassan telt, de az is hiába való volt. A vonat nem jött. Negyed nyolc. A legközelebbi vonat csak nyolckor kell, hogy jöjjön. Ha az jön egyáltalán.
A peronon állva, semmittevés gyanánt belemélyedtem tekintetemmel az éjszakába. A csillagok parányi gyémántokkal tündököltek a fekete bársony ködös hullámaiban. A telihold borostyánként ragyogott az égen. Valahogy mindig elbűvölt a hold, mintha csak vele születtem volna a szívemben, gyönyörűnek, sőt, vonzónak találtam. Imádtam nézni órák hosszat, ahogy suhannak előtte a felhők, gyúlnak ki körülötte a csillagok. Olyankor megszűnt körülöttem a világ, mintha egy másik dimenzióba léptem volna.
Valószínűleg most is ez lehetett. Csak néztem a holdat, és éreztem átható bűverejét. Abban a percben kivételesen nagy hatással volt rám ez a telihold. Nagyobb hatással, mint máskor.
Abban a pillanatban valaki a vállamra tette a kezét. Olyat sikítottam, hogy visszhangzott a váróterem. Bár a mögöttem álló alakon kívül senki nem hallhatta. Megfordultam.
Egy fiatal srác állt mögöttem. Rejtélyes kinézete volt. Bőr nadrág, bokáig érő bőrkabát, ing... Mindez színtiszta feketébe. Arca matt volt és enyhén sápadt, de olyan helyes, amit még életemben nem láttam. Hosszú szőke haja megbújt kabátja magas gallérjának rejtekében, zafírkék szemei csábítóan tündököltek.
- Ne haragudj.. Nagyon megijesztettelek? - kérdezte szelíd mosollyal, érzékien búgó hangon.
- Eléggé... Azt hittem... mm... Na, mindegy, mit hittem... - ráztam meg a fejem. Alig tudtam megszólalni, hihetetlenül zavarban voltam ezen tekintet láttán.
- Csak szerettem volna szólni, hogy beállt a vonatod... - mosolygott.
Egy vonat valóban állt a peronon. Nem is vettem észre, hogy megérkezett.
- Köszönöm, hogy szóltál... De...Várj csak! - visszafordultam. A srác sehol sem volt. Pedig két kérdésem is lett volna:
Egy... Honnan tudta, hogy melyik az én vonatom? Kettő... Ez a vonat olyan, mint egy úri járgány, miért menne ez Jászkun megyébe?
Kovácsoltvas kapu volt a vonat lépcsője előtt. Az egész vonat sötét volt, sehol egy lámpavillanás, vagy valami, sehol a kalauz. Egy nappal biztos eltévesztettem az indulást, megesküdtem volna Salamon minden kincsére, hogy sosem láttam még ilyen vonatot, pláne ilyenkor. Soha nem láttam még üresen az állomást este nyolckor.
- Milyen nap is van ma? - kérdeztem magamban. Az órámra néztem. 13.-a. Babonás létemre bepánikoltam volna, de abban a pillanatban nem féltem. Minden péntek 13-a számomra kész kín volt, szinte rettegtem. Na, de akkor! Kifejezetten jól éreztem magamat a baljós jelek ellenére.
Felszálltam a vonatra. Úgy tűnt nekem, az első kocsik csak alvási célt szolgálnak. Addig legalább lehetett szusszanni. Az első kocsiban elfoglaltam a helyemet. Feltettem a táskámat a fenti ágyra. Én magam lent foglaltam helyet. Pár pillanat múlva a vonat lomhán elindult, majd elhagyva maga mögött az állomás fényeit száguldott a sötétségben. Vagy az én szemem volt rossz, vagy tényleg nem égett az a gyertya az ablak alatt! Vígan lobogott a kis láng, míg én körülnéztem a fülkében. A padlón mélyvörös bársonyszőnyeg, fehér selyemmel bevont ágynemű, mélyvörös ágytakaró, gyertyák mindenfelé. A mahagóni emeletes ágy lábai cikornyásan faragottak voltak, olyan régi grófi kastélyokban alkalmatos véséssel. Kezdtem otthonosan érezni magam. Ledobtam a kabátom a szemközti ágyra. Ha látná a nővérem, hol utazom, megpukkadna az irigységtől. Elvigyorodtam, ahogy elképzeltem az arcát, mikor közlöm vele, hogy milyen jól utaztam.
De akkor agyamba férkőzött az a szempár. A gyönyörű kék tekintet, szebben szikrázva, mint a legnemesebb gyémánt. De hová tűnhetett...
Ismét nagy sikítással köszöntöttem eme szempárokat. Mikor visszafordultam a szemközti ágytól, az én ágyamon a falnak dőlve, ölbe tett kézzel és csábos mosollyal üldögélt kedvenc szempárom gazdája. Nekiestem a szomszéd ágynak az ijedtségtől. Mostmár komolyan kezdtem félni.
- Hogy jöttél be? - kérdeztem minden üdvözlés nélkül.
- Ahol te is, az ajtón... - mosolygott haláli nyugalommal.
- Furcsa, én nem láttalak. - próbáltam szigorúan ránézni, de valahogy mégis kíváncsi lett vele szemben a tekintetem. Mit keres itt, pont ezen a vonaton? És vajon mitől ilyen szenvedélyes a kisugárzása?
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.14 pont (7 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#2 san 2004. 07. 5. hétfő 22:26
Jó volt! Olyan volt mintha tényleg megtörtént volna.Nekem tetszett!
#1 Törté-Net 2004. 06. 21. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?