A strandbüfé angyala 2. rész

Napokig látszólag semmi nem történt. Jött, elvitte a tányért, a keze egy pillanatra megsimította az enyémet – a tenyere meleg volt, az ujjai könnyedek –, aztán ment a dolgára. A kontyában ott volt a virág. Este chateltünk, de nem volt erotika. Inkább ismerkedtünk. Elmesélte a gimis barátját. Összejöttek még a végzős évben, amikor kiderült, hogy van egy háza, a fiú odaköltözött. Egyetemre járt mérnöknek, ő dolgozott a büfében és egy helyi boltban is. A pasi a hétvégén jött haza, és mindig fáradt volt, legalábbis azt állította. Aztán egy-egy eltévedt sms, egy-egy név, amit nem ismert, és kiderült, hogy nem csak a mérnöki tanulmányokkal foglalkozott. Több lánnyal is vett gyakorlati órákat. Kidobta. Azóta nincs senkije. Ennek lassan két éve. A házban egyedül él, a kertet gondozza, esténként tanul.
Másfél éve ő is egyetemista, történelemre jár, távoktatásban. Amikor elmondtam, hogy történész vagyok, és vannak megjelent tanulmányaim – főleg a két világháború közötti időszakról –, átküldött egy házi dolgozatot. A Trianon utáni közhangulatról írt. Engem is idézett benne, egy rövidebb tanulmányomat a vidéki értelmiség reakcióiról. Hiába, kicsi a világ. A dolgozat jó volt, pontos, a lábjegyzetek rendesek. Írtam neki néhány megjegyzést, ő megköszönte, és attól kezdve néha a tanulásról is beszéltünk. Arról, hogy a távoktatás magányos, de neki így a legjobb. Arról, hogy a történelemben az a szép, hogy az emberek mindig ugyanazokat a hibákat követik el, csak más ruhában.
A szezon vége felé jártunk. A munkajog szerint ki kellett adni a szabadságokat. Neki három egybefüggő napot adtak. Megkérdeztem, eljön-e velem valahova, ahol végre nem ő szolgál ki, hanem őt. Félénken bólintott. A szeme egy pillanatra felcsillant, aztán lehajtotta a fejét.
Röjtökmuzsajt választottam. Elegáns hely, a személyzet kellőképpen diszkrét, a szobák csendesek, a kertben öreg fák. Miután megérkeztünk, a recepciós alig nézett ránk, a kulcsot átadta, és ennyi. Átkocsikáztunk a Fertő-tóhoz. Az út mentén nád, a víz szürkéskék, a szél a nádat hajlította. Megmásztuk a kilátót. A lépcső hosszú volt, a fa nyikorgott. Fent a szél erősebb. Ott leültünk a padra. Szó szerint egymásba simultunk. Mindketten zavarban voltunk. A szél a haját emelgette, a kontyából kiszabadult egy-két tincs, az arca mellé tapadtak. Én a vállát fogtam, ő az oldalamat. A tenyere a bordáim mentén pihent. Sokáig csak néztük a vizet. A távolban vitorlák, a nádas zúgása, a madarak.