Mostoha sors

A falu utolsó utcáinak egyikében, – ahol a düledező kerítések már inkább csak jelképek, mint határok voltak, – éltem születésem óta. Ebben a poros kis utcában neveltem egyetlen kislányomat, Orsit. Nem volt mellettem társ, csak a közelben lakó két nagymama. Két idős asszony, a Horváth Mama és a Kovács Mama, ahogy a falu emlegette őket, akik hol egy tányér meleg levest hoztak át, hol az óvodába kísérték Orsit, ha én épp a Fáji tanyán dolgoztam.
Nem volt könnyű, de nem panaszkodom. Orsi a faluszélén, az utcán ott nőtt fel, ott tanulta meg, hogy az élet nem kérdez, csak pakol a válladra. Egyedül neveltem, amióta világra jött. Az anyjáról annyit mondtam neki, hogy az ő születésekor meghalt. Ő ment, mi maradtunk. Sosem voltam a szavak embere. Inkább tettem, amit kellett. Reggel hatkor már a Fáji tanyán voltam, esztergáltam, tanultam, dolgoztam, fejlődtem, az újabbnál újabb gépeken, először csak segédként, aztán rendes szakmunkásként. Ott váltam emberré. Ott ismertek meg, meg ott vették észre, hogy nemcsak vasat faragok rendesen, de a lányomat is rendben nevelem. Orsi nem csavargott, nem pofázott feleslegesen, mert tudta, hogy mit jelent, ha este fáradtan érek haza, és mégis van vacsora, meg rend a házban, amit ő a mamáival varázsolt már kislány kora óta. A főnökeim megadták, amit tudtak. Egy kis túlóra jó pénzért, egy kis rugalmasság, néhány segítő szó. Mert látták, hogy nem lébecolok. Sokan nem értették, miért nem keresek egy új asszonyt magam mellé, de én mindig azt mondtam, előbb a gyerek, aztán minden más. Nem sok mindent csináltam jól az életben, de Orsit... az ő nevelését talán igen. Nem úgy lettem az apja, mint más, nem osztoztam senkivel, csak én voltam, meg ő. Kicsi korától kezdve tudta, hogy nálam biztonságban van. Nem mondtam neki mindennap, hogy szeretem, nem vagyok az a fajta, de megmutattam. Minden reggel én fésültem meg azt a sűrű, fekete haját, ami majdnem a fenekéig ért. Mint a drót, olyan volt, erős, vastag szálú, nem egyszer kellett kiszedegetnem belőle a bogot, miközben Orsi csöndben ült előttem a sámlin –  még felnőttként is, – amíg nálam lakott. Előfordult, hogy csak kibontva hagytuk, máskor befontam neki két copfba. Nem vagyok fodrász, de megtanultam, mert kellett. Az volt az elvem, hogy nem kérek mástól szívességet, ha meg tudom csinálni magam is. Minden szombaton megmostam neki a haját. Eleinte a lavórban, aztán, amikor már volt fürdőszobánk, a kádban, ahol mindketten ruhátlanul voltunk.