Mellékhatás 2. rész

Károlyt újra lenyűgözte, hogy az évek alatt mennyire megváltozott a kórház szaga. Amikor alig kilépve a kamaszkorból az anyját kísérte el a kórházba, akkor mindig felfordult a gyomra az erős fertőtlenítő szagától. De most csak egészen enyhén érezte a fertőtlenítőt a folyosókon. Ennek ellenére mégsem szívta tele tüdejét a kórházi levegővel, mikor belépett a liftbe. Felérve a legfelső emeletre, egy pillanatra megállt, és szokása szerint lenézett a csarnok földszintjén mozgó emberekre. Egészen más volt a földszinten mozgó tömeg, és a negyedik emelet kihaltsága. Nyugodt tempóban tért be a teljesen üres folyosóra. Amint Dr. Kotász rendelőjéhez ért, már nyílt is az ajtó, és a fiatal nővérke felcsillanó szemmel, és érzéki mosollyal tessékelte befelé. Dr. Kotász leültette Károlyt az íróasztal széléhez, gépelt még pár sort a számítógépen, majd nyugodt, szinte hűvös arccal fordult a páciense felé.
– Üdvözlöm újra nálam Károly. Hányadik alkalommal is érkezett? Kettő? Három? Mennyi idő is telt el a balesete óta?
– Már hét hete annak, doktor úr. És már harmadszorra vagyok itt.
– Örömmel látom, hogy a memóriájával nincs semmi gond. Esetleg mással nem lett problémája?
– Dehogy! Épp ellenkezőleg. A szemem például... Már egyáltalán nincs szükségem szemüvegre. Se olvasáshoz, se TV-hez, se a monitorhoz, de még vezetéshez se.
– Az nagyszerű. De azért kettő plusz egy tanácsot adnék a szemével kapcsolatosan.
– Hallgatom doktor úr.
– A plusz egy tanácsom az lenne, hogy menjen el egy szemészeti vizsgálatra. Ezt azért mondom plusz tanácsként, mert lehetséges, és hogy be fogunk vonni a kutatásba egy szemész kollégát, és akkor pár hét múlva, mondhatni kötelezően kell majd szemorvoshoz mennie. De ha gondolja, saját maga is elmehet egy vizsgálatra.
– Értem. Majd átgondolom.
– A másik két tanácsom pedig az lenne, hogy egyrészt vigyázzon a szemére! Keveseknek adatik meg, hogy visszakapják az éles és tiszta látásukat.
– Ezt mondania sem kellett volna doktor úr. Tisztában vagyok vele, hogy mekkora szerencse, már-már csoda mindez a számomra. Az ember húsz évesen természetesnek veszi, hogy tisztán lát, hogy messziről is látja az apró részleteket, és én is úgy gondoltam még akkor, hogy ez örökre így marad. De megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az embernek lassan, folyamatosan egyre rosszabb lesz a látása. Úgyhogy nyugodt lehet, megfelelően értékelem a második szemem világát.