C oldal 2. rész

„Felálltam, elmostam a kávét, ami már úgyis hideg volt, és a szekrényhez mentem. Kivettem a vasalt inget, amit a temetésekre szoktam hordani, és megálltam vele a tükör előtt. Az ember hetvenkét évesen már nem azért öltözik, hogy jól nézzen ki, hanem hogy ne maradjon szégyenben. De most valami más volt. Most azért öltöztem, mert nem tudtam, mi vár rám, és az öltözködés volt az egyetlen dolog, amit még kézben tudtam tartani. "

Kettőkor elindultam. Az utcán sárga levelek hevertek, és a levegőben érződött az a hűvös, száraz szag, ami mindig szeptember végén jön. A buszmegállóban egy fiatal anya tolta a babakocsit, és amikor elment mellettem, hallottam, ahogy a gyerek nevetett valamin. Felszálltam a buszra, leültem az ablak mellé, néztem, ahogy a város elhalad mellettem, és azon gondolkodtam, vajon mit akar Éva mondani, és vajon János tudja-e már, vagy ő is csak úgy megy oda, mint én, a telefonban hallott csenddel a fülében.

Az ajtó előtt három perccel három előtt álltam meg. Nem csöngettem azonnal. Vettem egy mély levegőt, aztán még egyet, aztán megnyomtam a csengőt. Odabent léptek. Aztán az ajtó kinyílt, és Éva állt előttem, abban a kék, szinte kisestélyi, ünneplő ruhájában, amit annyira szerettem, és az osztálytalálkozón volt rajta. A haja befonva, az arca nyugodt, és a szeme olyan tiszta volt, amilyennek régen láttam, még a fiatalságunk idején.

– Gyere be – mondta. – János már itt van.

Beléptem. Az előszobában megcsapott az a régi parfümillat, amit a második világháborúban harcoló katonák hozhattak magukkal, és amit soha nem tudtam megfejteni, miből van, mire hasonlít az illata. A nappaliban János ült a kanapén, valamiért ő sem a napi flanelingben meg kék farmerben. Talán Éva hangja jelezte, hogy öltözzünk ki a mai naphoz tisztességesen, hivatalosabban. János kezében egy pohár víz, és amikor meglátott, felállt, és odajött hozzám. Nem szóltunk. Csak megfogtuk egymás kezét egy pillanatra köszöntésként, ahogy azok szokták, akik tudják, hogy most valami olyan következik, amire egyikük sem készült fel.

– Üljetek le – mondta Éva. – Mindjárt mondok valamit.

Éva nagyon feszült volt, a kezei finoman remegtek. Leült, a térdére tette a tenyerét, és nem nézett ránk. Az óra kattogott a falon, és a csendben minden másodperc úgy hangzott, mintha valaki kalapáccsal ütné a deszkát.