C oldal 1. rész

Ez a történet az általános iskolában kezdődött, hatvan évvel ezelőtt – bár akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz belőle. Ötvennyolc évvel később az öreg iskola tornatermében gyűltünk össze, ahol a padló ugyanúgy nyikorgott, mint annak idején, és ahol most, hetvenkét évesen, műanyag székeken ültünk körben, kezünkben papírpohár, benne kétujjnyi bor. Az osztályból összesen nyolcan jöttünk el: én, Laci, János, Éva, meg öten, akiknek a nevét már alig jegyeztem meg. Két óra után azonban mind az öten egymás után hazamentek – ki fáradt volt, ki korán feküdt, ki csak annyit mondott, hogy „na, jó lesz már menni". Maradtunk hárman a tornateremben, a nyikorgó padlón, a félhomályban, a papírpoharakkal a kezünkben. Aztán átmentünk egy kis kávézóba a sarkon, mert nem akartuk, hogy véget érjen az este, és ott, a kihűlő tea mellett mondtuk ki először hangosan azt, amit egész életünkben magunkban hordtunk. De előbb az elejétől kell kezdenem.

Két fiú ült valamikor hatvan évvel ezelőtt egy padban, és az egyik én voltam. Akkor még nem így hívtuk egymást: nem voltunk „öregek", nem volt mögöttünk egy élet, nem volt özvegység, temetés, üresen maradt hálószoba és olyan fényképek, amelyekre az ember néha már nem is mer ránézni. Tizennégy évesek voltunk, az általános iskola utolsó évét tapostuk, és a legnagyobb gondunk az volt, hogy sikerül-e megszereznünk a matekdolgozat előtt a megoldásokat, illetve hogy melyikünk tud majd a délutáni focimeccsen három gólt rúgni.

És ott volt Éva, akibe mindketten szerelmesek voltunk, bár ezt akkor természetesen egyikünk sem mondta ki – sem egymásnak, sem Évának, talán még saját magunknak sem. De a testünk tudta: a gyomromban lévő szorítás, amikor Éva belépett a tanterembe, a kezem, amikor véletlenül hozzáért, a szemem, amikor követtem őt a folyosón, az udvaron, az iskola mögötti kis parkban.

– Te is folyton őt nézed – mondtam egyszer Jánosnak a padon ülve.
– Én? – kérdezett vissza, és hirtelen a füzetébe temetkezett. – Nem is.
– Akkor miért pirulsz el, amikor megszólít?
– Mert... mert meleg van.

Elnevettem magam, de nem faggattam tovább, mert én is éreztem ugyanazt, csak nem tudtam, hogyan mondjam ki. Aztán arra gondoltam, hogy talán ő is csak barátként nézi, talán csak én képzelem bele mindenbe, és ez a bizonytalanság elég volt ahhoz, hogy ne kérdezzek többet.