A paplak titokzatos világa 2. rész

Reggel a konyhában találkoztunk. A nővérem már a széken ült, egy csésze kávét szorongatott. Alapozóval és sminkkel mesterien eltüntette a szeme alól a lila monoklit – ha valaki nem tudta, mit kell keresnie, észre sem vette volna. Csak a szája szélén maradt ott egy apró, sárgás folt.

– Jó reggelt, atyám – mondta halkan, de a hangjában ott bujkált az előző éjszakai gúny.
– Jó reggelt – feleltem hűvösen, és igyekeztem nem a melleire vagy a csípőjére nézni. – Lassan indulnunk kell. Az igazgatónő nem szeret várni.
A falun átvezető rövid úton csendben lépdeltünk egymás mellett. Éreztem a szomszédok kíváncsi pillantásait a kerítések mögül. A fiatal plébános egy ismeretlen, formás nővel sétál a kora reggeli órákban, akivel együtt jöttek ki a paplakból.
Az iskolaigazgató, Irén asszony – egy ötvenes, szigorú, kontyot viselő, mélyen vallásos nő – szívélyesen fogadott minket az irodájában.

– Márton atya! De örülök, hogy eljött – mosolygott rám anyáskodó szeretettel, majd végigmérte a nővéremet. – És ön lenne a testvére, Anna?
– Igen, igazgatónő. Anna vagyok – lépett előre a nővérem, és a hangja pillanatok alatt átváltott egy kedves, visszafogott és tisztelettudó tanárnő hangjára. – Nagyon hálás vagyok a lehetőségért.
Ahogy elnéztem őket, a gyomrom megint görcsbe rándult. Anna tökéletesen játszotta a szerepét. Senki meg nem mondta volna róla, hogy tegnap éjszaka még egy szál bugyiban állt a fürdőszoba ajtóban, és a bűneimmel zsarolt.

– Tudja, Anna, a testvére rendkívül értékes ember a számunkra – fordult felé Irén asszony hitbuzgó mosollyal. – Az egyházközség és az iskola büszke rá. Biztos vagyok benne, hogy ön is hasonló szellemiséget és erkölcsi tartást képvisel.
Anna egyetlen pillanatra rám emelte a tekintetét. A szeme sarkában ott vibrált a gonosz, elfojtott nevetés.

– Biztosíthatom, igazgatónő – felelte, miközben a tekintetét le nem vette rólam –, hogy a testvérem és én nagyon jól ismerjük egymás... khm... értékrendjét.
A pedagógushiány miatt nem volt kérdés, hogy felveszik. Anna már hétfőn kezdhetett az iskolában.
Mielőtt azonban munkába állt volna,  volt időm elvinni köszönetképpen a püspök úrhoz. Úgy éreztem, ez a minimális kötelességem: ha már engedélyezte, hogy a plébánián lakhasson, lássa, hogy jó testvérek vagyunk, és Anna hálás a segítségért.