A paplak titokzatos világa 1. rész

A vonat késve érkezett a megállóba, ahogy az lenni szokott olyan helyeken, ahová senki sem vágyik igazán. Az ablakon keresztül egyre vigasztalanabb tájat láttam – elhagyatott gyárépületeket, gazzal benőtt vasúti síneket, és olyan házakat, amelyek ablakai kitörve, üresen bámultak az utcára.
Huszonöt éves voltam, frissen felszentelt papként akkor érkeztem az első kápláni helyemre. A nagyközség – amely egykor városi rangra vágyott – már csak árnyéka volt önmagának. A rendszerváltás utáni privatizációk és a multinacionális cégek kegyetlen racionalizálása nyomán a gyárak egymás után zártak be. Az emberek elvándoroltak, a lakosság száma pedig rohamosan csökkent. Addigra alig ötezren éltek ott, és a lakosság tovább fogyott.
A polgármester ugyan erőlködött, programokat, fesztiválokat rendezett, adókedvezményeket ígért, minden lehetőségét bevetette, hogy fiatalokat csábítson a településre, de csak kényszerből jött ide valaki, ahogy én is.
A plébánia egy régi, kétszintes épület volt a főtér szélén, a templom mellett, egy gótikus stílusjegyeket viselő, de elhanyagolt épület, amelynek tornya az ég felé meredt, mint egy tilalomfa. Az öreg plébános, egy hetvenes éveiben járó, kedves arcú pap, – Mihály atya – fogadott, akinek a szemében valami megfáradt bölcsesség csillant.

– Üdvözlöm, fiam – nyújtotta kezét. – Tudtam, hogy előbb-utóbb jönnie kell valakinek. A püspök úr már hetek óta ígért segítséget.
– Örülök, hogy itt lehetek, atyám – feleltem, bár magamban kételkedtem ebben az örömben.
A szobám túl nagy volt, de tiszta. Egy óriási, még talán Noé bárkájából itt maradt ágy és egy íróasztal volt benne, meg egy óriási szekrény, amit egy hattagú család ruhái sem tudtak volna megtölteni, valamint egy feszület a falon. Az ablakból a templomkertet és a mögötte elterülő temetőt láttam. A sírok közül néhányat friss virág díszített, de a többség elhanyagolt, gazzal benőtt volt.
A következő hetekben beletanultam a szolgálatba. Miséztem, prédikáltam, gyóntattam. Celebráltam egy keresztelőt is, és részt vettem a hittanórákon. A gyerekek arca eleinte bizalmatlan volt, de néhány hét után kezdtek elfogadni. Különösen egy kislány – a tízéves Timi – volt nyitott rám. A szülei elváltak, az édesanyja reggeltől estig dolgozott bolti eladóként.

– Atya, maga miért lett pap? – Kérdezte egyszer a hittanóra után.
A kérdés meglepett. Talán azért, mert én is gyakran feltettem magamnak ugyanezt.