Andival 2. rész

Már több mint másfél hete nem láttam Andit. Amikor a héten egyszer sem szállt fel a buszra, marni kezdett az aggodalom. Attól féltem, a legutóbbi találkozásunk miatt kerüli a társaságomat, de a többiektől végül megtudtam, hogy csak egy makacs megfázás döntötte le a lábáról. Megkönnyebbültem. Alig vártam, hogy újra lássam, és végre pontot tegyünk a kettőnk között vibráló, ki nem mondott dolog végére.
A hétvége elhozta a falu hagyományos bálját. Ilyenkor az egész közösség összegyűlik, hogy hajnalig egyen, igyon és táncoljon. A barátaimmal már kora délután elfoglaltuk a helyünket az egyik asztalnál. Ahogy teltek az órák, a sörök és a felesek megtették a hatásukat: mire a rendezvény igazán beindult, már kellemes, merész bódulat duruzsolt a fejemben. Ekkor vettem észre, hogy a mi asztalunkkal pontosan szemben az ő családjuk helyeit foglalták le.
Este hét óra körül járhatott az idő, amikor a tömeg sűrűsödni kezdett. Feszülten figyeltem a bejáratot. Miközben a mellettem ülő sráccal beszélgettem, a szemem sarkából egy vörös villanást láttam – egy feszülős, skarlátvörös ruha sziluettjét. Mire odafordultam, a látvány köddé vált. Amikor a barátom kiment a mosdóba, felálltam. Ittam még egy gyors felest a bátorság kedvéért, és a titokzatos vörös folt nyomába eredtem, de a tömeg elnyelte. Végül én is a mosdók felé vettem az irányt.
A folyosón három ajtó sorakozott: a női, a férfi és a mozgáskorlátozott WC. A férfi mosdóban egyedül voltam. Miután gyorsan végeztem és felhúztam a nadrágom cipzárját, az ajtót kitolva a közös mosdó előtérbe léptem.
És akkor megláttam őt.
Háttal állt nekem a csapnál, a testére tapadó, dögös vörös ruha tökéletesen kirajzolta a csípője ívét. Andi volt az. A spiccesség minden gátlásomat feloldotta. Nem gondolkodtam, nem teketóriáztam: léptem egyet előre, és mindkét tenyeremet határozottan, mégis lágyan a kerek, formás fenekére simítottam.
A tükörből azonnal rám nézett, de nem húzódott el. Amint a bőröm találkozott a ruhája anyagával, halk, érzéki szisszenés hagyta el az ajkait. Elzárta a csapot. Lehunyt szemmel, megadóan hagyta, hogy az ujjaim lassan, birtoklóan végigszántsák a feneke puha halmait.
– Szia, Andi... – suttogtam a nyaka mögé, közelebb húzódva hozzá. – Meggyógyultál? – kérdeztem, miközben a kezem egy pillanatra sem állt meg a testén.
Lassan megfordult, egyenesen a szemembe nézett, az arca kipirult a vágytól.