Vénen megfiatalodni

Vénen megfiatalodni

69 éves vagyok. A fiamnak adott ügyvédi irodában már csak besegítek, kisebb ügyeket viszek, amikkel nem kell sokat bajlódni. Ma is csak egy van,   egy ajándékozási szerződés. A fiam vidéken tárgyal, úgyhogy gondoltam, ezt az akadályt még simán megugrom.
Bevezetett egy idős hölgyet a bojtár, leteszi elém a dossziét. Ránézek a szerződésvázlatra, aztán felpillantok, kinyögöm a kötelező „kezét csókolom”-ot és olvasom tovább az iratokat. Az asszony neve után ott a születési név. Rápillantok, aztán felnézek az asszonyra. Ő is néz.
– Judit?
– Sándor.
Ennyi az egész. A szemünk és a testünk mozdul. Felállok, odamegyek hozzá, megölelem.
– Basszus... mikor láttalak utoljára? Ööö... ötven éve? – kérdezem.
– Nem. Sajnos nem, Sándorom. Ötvenegy. – Újra megölel.
– Istenem, te ugyanolyan szép vagy, mint voltál.
– Ugyan már, Sanyi, bolond vagy, mint mindig.
– Őszinte vagyok. – Eltoltam magamtól és nézem.
– Jó, kicsit öregebb, testesebb, de még mindig nagyon szép.
Elpirul a szavaimra, aztán játékosan a vállamra csap.
– Gáborkám! Menj haza. Bezárok majd. – szólok ki a bojtárnak, aki kapkodva pakol, nehogy meggondoljam. Magam.
– Kezét csókolom. Viszlát, szia, ügyvéd úr.
Ketten maradunk Judittal. Az idő múlását csak onnan vesszük észre, hogy besötétedett, pedig csak a gimnáziumi évekről beszélünk. Párhuzamos osztályba jártunk, de egymás osztálytársait is ismertük. Nevettünk, szomorkodtunk, kiből mi lett, ki az, aki már nincs közöttünk. Tavaly volt az ötvenedik érettségi találkozó. Bár külön-külön, de azért vannak a friss élmények.
Hirtelen megszólal a telefonja. A fia az. Az érdekelte hol van ennyi ideig? Gyorsan lerázza, de ránéz az órájára.
– Te Jó Isten. De jó is volt találkozni, de amiért jöttem, szóba se került.
– Judit, leszarom. Gyere holnap délelőt és akkor átbeszéljük azt is.
Hazafelé menet és otthon is, a teraszon borozgatva emlékeztem vissza. Hmmm... Judit volt az életem első nagy szerelme. A második nagy Ő, mert az első nagy Ővel általános iskola elsőseként találkoztam – a nagy Ó után. Juditba a gimi utolsó évében szerettem bele.
Év elején, egy számháborúban egyszerre estünk ki, egyszerre olvasták le a homlokunkon lévő számot és mentünk a "fogolytáborba". Már előtte is szemezgettünk, de a selymes erdő, a szél suhogása, a kettesben lét felbátorított mindkettőnket. Egy nagy tölgyfának nyomtam Judit hátát, és elcsattant az első félénk csók.